A felesége tolószékben hagyta… Három évvel később ő volt a leghíresebb keramikus a városban.

1. rész
— Amikor elmentél, 13 éves voltam; nem voltam elég idős ahhoz, hogy helyettesítselek.

Beatriz kinyújtott kézzel állt, képtelen volt megérinteni fia vállát.

Tomás állt előtte egy oaxacai galériában, papírt tekert a hóna alatt, arckifejezése ismeretlen volt. Megnőtt a három év alatt, amíg a nő távol volt. Már nem nézett fel rá.

Néhány méterrel arrébb a férje hallotta ezeket a szavakat a tolószékéből.

Beatriz azután ment be, hogy meglátta a fényképét a kirakatban: Ramón Santillán, keramikus. Agyaggal borított kézzel, az ujjai között egy madárral jelent meg. Olyan nyugalommal nézett a kamerába, amire Beatriz nem emlékezett.

Elképzeltem, hogy legyőzöttnek találom.

Munkáját kiállítva találta.

– Tamás, én…

– Éppen most dolgozom.

A fiú elment mellette, és levett egy darabot a pulthoz.

Ramón nem hívta fel a fiát, és nem is kérte, hogy legyen kedves. Egyszerűen csak Beatrizre meredt, mintha meg akarna szokni, hogy újra látja.

1982 novembere volt.

Amikor utoljára együtt voltak, a Volcanes negyedbeli házukban, nem voltak kerámiák az asztalokon. Orvosi számlák, mosnivalók és egy fazék bab hevertek rajtuk, ami végül odaégett, mert senki sem emlékezett kikapcsolni a tűzhelyet.

Ramón 8 hónapig nem tudott járni, miután leesett az állványzatról.

Beatriz egy kis étteremben dolgozott. Hazament, elkészített egy újabb ételt, segített neki a házimunkában, amit még nem tudott egyedül elvégezni, és vitatkozott azokkal, akik megígérték, hogy megoldják a kompenzációs kérdést.

Keveset aludt.

Ramón fájdalmai voltak, szégyellte, hogy segítségre van szüksége, és hallgatással válaszolt, amit szemrehányásnak értelmezett. Amikor megpróbáltak beszélni, végül megbántották egymást.

Egyik délután Beatriz ruhákat tett egy táskába.

– Így nem folytathatom.

Ramón az ablaknál állt.

— Mennyi időre van szükséged?

Nem válaszolt.

Tomás a folyosóról hallgatta, még mindig iskolai egyenruhában.

Az anyja megcsókolta a homlokát, és azt mondta, hogy visszatér, ha jobban lesz. Pueblába ment, hogy egy unokatestvérénél lakjon. Lebonyolított néhány hívást egy fülkéből, küldött pénzt, amikor csak tudott, aztán elkezdte beosztani a pénzét.

Minden egyes hét, amióta nem tértem vissza, egyre nehezebb volt elmagyarázni a következőt.

Azt mondtam Tomásnak, hogy vigyázzon az apjára.

Azt mondta magának, hogy a gyerek elkíséri.

Nem akarta megkérdezni, hogy ki gondoskodik róla.

Távozása estéjén Tomás vizet melegített, és két csészét hozott az asztalhoz. Leült Ramónnal szemben.

– Van kenyér.

Az apja bólintott.

Ettek anélkül, hogy beszéltek volna a szekrényből hiányzó zacskóról.

A következő hetekben a fiú megtanulta kiszámolni, mennyi rizs elég egy újabb étkezésre. Kimosta a ruháit, mielőtt középiskolába ment, és az apja ágya mellett írta meg a házi feladatát.

Doña Elvira, a szomszédasszony, pörköltet hozott nekik. A kártérítési pénz, amikor végre megérkezett, lehetővé tette számukra, hogy fedezzenek néhány adósságot. De ezek közül egyik sem húzta szét a szoba függönyét.

Ramón abbahagyta a teraszra járást.

Aztán ott kezdett enni.

Egyik reggel azt mondta Tomásnak, hogy nem éhes, pedig az előző esti tányér még érintetlen volt.

A fiú elvette és kiment a folyosóra.

Ramón egy csapódást hallott a falnak, majd egy elfojtott zokogást.

Nem kérdezte meg, mi a baj. Túl zavarban volt ahhoz, hogy tudja a választ.

Januárban Tomás szerszámokat keresett a pincében, amikor egy fedeles vödröt és egy zacskó szárított agyagot talált. Alatta egy kis táblácska volt, amelyen a nagyapja neve állt, aki fazekas volt.

Mindent bevitt a szobába.

– A nagyapámé volt, ugye?

Ramón megérintette a táblát.

Az apja megpróbálta megtanítani neki a szakmát. Jobban szerette az építőipart, mert az rendszeresen jobban fizetett.

Tomás az ablak mellett hagyta a táskát.

– Talán még mindig hasznos.

Azon a délutánon, amikor hazaért az iskolából, nyitva találta az ajtót.

A szék nem az ágy mellett volt.

Tomás kiszaladt a teraszra, attól tartva, hogy az apja elesett.

Ramón egy asztal előtt állt, kezeit nedves sárba temette.

Anélkül, hogy ránézett volna, olyasmit kért tőle, amit hónapok óta nem kért:

– Nyisd ki szélesre az ablakot, fiam. Látnom kell, mit csinálok.

2. rész
Tomás kinyitotta az ablakot, és a kerethez állt.

A visszanyert sár nem tűnt soknak. Csomós volt, és jobban kellett volna előkészíteni. Ramón úgy préselte az ujjai között, mintha egy szót próbálna megjegyezni.

— Mi lesz az?

– Még mindig nem tudom.

A fiú bólintott.

Azon az estén forró babot talált a tűzhelyen. Az apjának sikerült óvatosan odaosonnia és elkészítenie a vacsorát.

Tamás szó nélkül leült.

Az étkezés felénél Ramón letette a kanalát.

– Nem kérdeztem meg, hogy hogy vagy az iskolában.

A fiú vállat vont.

Ramón várt.

– Megbuktam egy vizsgán.

– Miért nem mondtad el nekem?

Tomás a tányérra nézett.

– Már sok mindenünk volt.

Ramón úgy érezte, hogy ezek a szavak jobban nyomasztják, mint bármilyen nyugta.

Másnap Doña Elvirától kért segítséget a reggelei átszervezéséhez. Beszélt fia tanárával, és folytatta a félbehagyott rehabilitációs folyamatot.

A sár nem szüntette meg a fájdalmát, és nem is változtatott a sérülésén. Okot adott neki arra, hogy megszervezze a napját.

Az első alak összeomlott, mielőtt megszáradhatott volna.

A következőnek túl vastag volt a szárnya.