Ramón kioldotta őket, és újrakezdte.

Tomás távolról figyelte őket, és igyekezett nem mutatni, mennyire szeretné, ha valamelyikük jól végződne.

Végül egy kismadár jelent meg meggörnyedt testtel és kiterjesztett szárnyakkal. Ramón a tenyerébe fogta.

– Az apám is hasonlókat készített.

Tomás közelebb húzott egy széket.

— Hogyan végződik?

Szükségük volt egy sütőre és valakire, aki többet tud náluk.

Don Anselmo, egy San Bartolo Coyotepec-i fazekas, aki ismerte a nagyapámat, beleegyezett, hogy átvegye őket a műhelyében. Megvizsgálta a darabot, rámutatott a hibákra, és megtanította Ramónnak, hogyan dolgozza fel jobban az anyagot.

Nem szánalommal beszélt hozzá.

Azt mondta neki, hogy a szárny eltörhet, és hogy siette a szárítási folyamatot.

Ramón olyanokat hallott, mintha a baleset óta senkit sem hallott volna.

Többször is visszatértek. Don Anselmo megosztozta a süteménykészítési folyamaton, és megtanította nekik, hogyan kell előkészíteni és polírozni a darabokat.

Amikor a madár elkészült, fekete és fényesen előjött, Tomás a fény felé tartotta.

Enyhén balra dőlt.

Ramón rá akart mutatni.

A fia korábban elmosolyodott.

– Úgy tűnik, kapkodja a levegőt.

Letették a konyhaasztalra.

A következő hónapokban újabb madarak érkeztek. Néhány eltört. Mások egy polcon találtak helyet, amit Ramón kényelmes magasságba szerelt fel a munkához.

Tomás azt javasolta, hogy vigyenek el többet a piacra.

Az apja tagadta.

– Nem akarom, hogy csak azért vegyék meg, mert látnak engem a székben.

– Aztán elmagyarázod nekik, hogyan készíted őket.

– Nem ilyen egyszerű a dolog.

A fiú fáradtan nézett rá, amit Ramón túl későn vett észre.

– Semmi sem volt könnyű, apa.

Ramón megkérte, hogy üljön le.

Először beszéltek Beatrizről anélkül, hogy úgy tettek volna, mintha utazna.

Tomás bevallotta, hogy még mindig az ajtó felé nézett, amikor lépteket hallott. Azt is elmondta, hogy azért utasította vissza a focimeccsre szóló meghívást, mert nem akarta egyedül hagyni.

Az apja megfogta a csuklóját.

– Nem kell mindig velem maradnod.

– És mi van, ha szükséged van valamire?

– Segítséget fogok kérni. De nem mindig tőled.

A következő vasárnap három madárral mentek a piacra.

Mindet eladták.

Az egyik vásárló rendelt egy másikat a húgának. Egy kézműves kölcsönadott nekik egy összecsukható asztalt a következő hétre.

Ramón apránként megtanult bocsánatkérés nélkül beszélni az árakról. Tomás elkísérte őt vasárnaponként; máskor ő ment játszani.

Teltek az évszakok.

Egy Lucía Aranda nevű újságíró megállt a standjuk előtt. Érdeklődött, ahogy a darabok a mozgás során végig egyensúlyban maradtak.

Megkérte, hogy láthassa a műhelyt.

Ramón beleegyezett, de egy feltétellel:

– Azt szeretném, ha a munkáról írnál.

Lucía jegyzetelt a formákról, a tesztekről és a sikertelen madarakról. Meghallgatta Tomás történetét is.

A jelentés vevőket vonzott, és meghívást kapott egy csoportos kiállításra.

Az összeszereléshez 9 darabot használtak.

Ramón úgy döntött, hogy az első megdöntött madarat középre helyezi.

A megnyitó délutánján többet is eladtak belőle. Tomás megigazította az inggallérját, mielőtt lefényképezték.

Az apja nevetett.

Régóta nem nevetett már így.

Hetekkel később Beatriz visszatért Oaxacába, hogy meglátogassa beteg nővérét. Az Alcalá utcán sétálva meglátta a fényképet egy kirakatban.

Belépett.

Most Ramón előtt állt, miközben Tomás befejezte a vásárolt termék csomagolását.

– Azt hittem, nélkülem nem fognak tudni boldogulni – mormolta.

A fiú felemelte a fejét.

– Majdnem képtelenek voltunk rá.

Ramón egy pillanatra lehunyta a szemét.

Tomás otthagyta az újságot a pulton.

– Tudni akarod, mi történt, amikor abbahagytad a telefonálást?

3. rész
Beatriz választ keresett Ramón arcán.

Nem adta oda neki.

– Hallgasd meg – mondta.

A galériaigazgató egy kis udvart kínált nekik. Tomás megszokásból vitt egy széket az anyjának, majd megállt és bosszúsan nézte.

Beatriz leült.

A fia hangtalanul beszélt.

Mesélt neki a sikertelen vizsgáról, a reggelekről, amikor késve érkezett, mert mosni kellett, és arról az éjszakáról, amikor az apjának láza volt, és mezítláb ment Doña Elvirát keresni.

Nem számolta meg a listához.

Azért mesélte el a történetet, mert addig senki sem kérte meg, hogy meséljen azokról az évekről.

– Tudtam, hogy fáradt vagy – mondta. – De én is az voltam.

Beatriz megszorította a kezét a táskán.

– Azt hittem, hogy ha visszamegyek és újra veszekszem, az jobban fájna nekik.

Tamás tagadta.

– Visszajöhetnél és meglátogathatnál.

Lehajtotta a fejét.

A magyarázat, amit oly sokáig ismételgetett, már nem volt elegendő.

Ramón közelebb húzta a székét.

– Olyan dolgokat is hagytam neki, amik nem az övéi voltak.

Tamás ránézett.

– Nem mentél el.

– De voltak hónapok, amikor nélküled voltam itt. És te még csak gyerek voltál.

A fiú egy virágláda szélén ült.

Ez a beszélgetés minden eddigi vitához fogható volt. Senki sem használta a nevét a másik megtámadására.

Beatriz sírni kezdett.

Nem próbálta meg megölelni.

– Jogod volt rá, hogy szükséged legyen rám – mondta. – Nem kellett volna ennyi megértést kérnem tőled.

Tomás megtörölte az orrát az ingujjával.

Aztán megkérdezte, hogy mi az, ami igazán számít neki.

– Megint eltűnsz?

Beatriz vett egy mély lélegzetet, mielőtt válaszolt.

„Nem akarok ma valami nagy dolgot ígérni, hogy holnap cserbenhagyjalak. Ezen a héten a nagynénédnél fogok megszállni. Ha szeretnéd, szombaton találkozhatunk.”