Nem mondott igent.
Ő sem hagyta el.
Amikor Tomás visszatért a pulthoz, Beatriz egyedül maradt Ramónnal.
A kezeire nézett. Apró munkanyomok és rövid körmök voltak rajtuk, mint az apján.
– Nagyon rossz állapotban voltál, amikor elmentem.
-Igen.
-Én is.
Ramón bólintott.
-Tudom.
Meglepetten felnézett.
„Szükségem volt valakire, aki segít nekem” – vallotta be. „És szégyelltem bevallani, hogy már nem tehetem.”
– Más lett volna segítséget kérni.
Beatriz védekezés nélkül fogadta ezeket a szavakat.
Ramón azt sem akarta, hogy a múltból egy olyan történet váljon, amelyben a felesége kegyetlen volt, és ő nem követett el hibákat. Emlékezett azokra az időkre, amikor elutasította a támogatást, mert gyengének érezte magát, és arra, hogy ez a büszkeség hogyan hárult végül a feleségére.
De Beatriz kimerültsége nem magyarázta meg a 3 évet.
Ezt be kellett vallania.
– Nem azért jöttem, mert eladtad a madarakat – mondta.
Ramón a kirakat felé nézett.
– Talán nem. De ez a fénykép vonzotta a figyelmedet.
Beatriz hallgatott.
Nem kellett hozzátennie semmit.
Mielőtt elment, megkérdezte, hogy meglátogathatná-e a műhelyt.
– Szombat délelőttönként dolgozunk – felelte Ramón. – Kérdezd meg Tomást is.
Megcsinálta.
A fia beleegyezett, hogy 10-kor eljöjjön.
Beatriz 9:50-kor érkezett kenyérrel, és az ajtóban várt, amíg kinyitották neki.
Nem rendezte át a konyhát, és nem nyitotta ki a szekrényeket, mintha el sem ment volna onnan. Leült, ahová Tomás mondta.
Ramón éppen egy darabot fejezett be. A lány olyan türelemmel figyelte, amilyennel korábban nem rendelkezett.
– Apád boldog lenne.
Alig mosolygott.
Aztán Tomás megmutatta neki egy rajzot, amit az iskolában készített. Beatriz a kelleténél tovább bámulta.
Annyi részlet volt a fiáról, amit már nem tudott.
A következő héten visszatért.
Néhány látogatás kínos volt. Tomás alig válaszolt, vagy bezárkózott, hogy megcsinálja a házi feladatát. Beatriz megtanulta, hogy ne kérje meg, hogy nyugtassa meg.
Talált munkát Oaxacában, és kibérelt egy szobát.
Szombatonként folyamatosan jött.
Egyik délután Tomás nem volt otthon. Elment a barátaival, és azt mondta, hogy ebédre visszajön.
Beatriz elmosolyodott a hír hallatán.
Ramón észrevette.
–Nagyon nehéz volt neki abbahagynia a rám való koncentrálást.
Az asztalon lévő üres helyre nézett.
– Nagyszerű, hogy ez így alakult.
Egy egyszerű mondat volt. Most először senki sem érezte szükségét annak, hogy befejezze.
Hónapokkal később Ramón egy önálló kiállítást készített elő. Tomás műszaki rajzot akart tanulni, és kevesebb időt töltött darabok csomagolásával. Don Anselmo még mindig ellenőrizte a tételeket, és vitatkozott Ramónnal a túl vékony szárnyakról.
A kerekesszék még mindig ott volt.
Még a nehéz napokon is.
De már nem ők döntöttek el mindent.
A installáció során Beatriz egy kismadarat talált egy doboz mellett. A teste az egyik oldalra dőlt, hasonlóan ahhoz az elsőhöz, amelyre a galériából emlékezett.
-Ez is eladó?
Ramón tagadta.
– Tamásnak szól.
Az alapra egy mondat volt vésve: Így elmehetsz anélkül, hogy aggódnod kellene a visszatérés miatt.
A fiú elolvasta, amikor megérkezett.
Nem mosolyodott el azonnal.
Először az apjára nézett, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy megértette.
Ramón bólintott.
– Jól leszek.
Tomás letette a hátizsákját és megölelte.
Beatriz távol maradt, mozdulatlanul a kezeivel. Nem akart betolakodni egy olyan pillanatba, ami az övék volt.
Aztán a fia elfordította a fejét.
– Anya, megtartanád nekem a kabátomat?
Megkapta.
Egy apró kérés volt, egyike a soknak, amelyek az elmúlt 3 évben elvesztek.
Gondosan összehajtotta.
Később elhagyták a galériát. Beatriz Ramón mellett sétált. Tomás előrement, és egy filmről beszélgetett, amit a barátaival szeretett volna megnézni.
A sarokhoz érve megszokásból megállt, és hátranézett.
Az apja felemelte a kezét.
– Menjünk. Ezen folytatjuk az utat.
Thomas habozott, majd futni kezdett, hogy utolérje a többieket.
Ramón látta, ahogy elsétál Alcalá lámpaoszlopai alatt.
Megtanulta, hogyan kell madarakat tartani anélkül, hogy eltörné a szárnyukat.
Azon az éjszakán azt is tudta, hogyan kell kinyitni a kezét.
