1. RÉSZ

„A feleséged megőrült! És ha elkezd rólunk mesélni, ne higgy egy szavának sem” – figyelmeztetett a menyem, amikor a fiam Elenával tolószékben hazatért.

Emilio Hernández vagyok, 71 éves, és soha nem gondoltam volna, hogy 45 év házasság után félni fogok azoktól az emberektől, akikkel közös a vérem.

Minden egy szeptemberi pénteken kezdődött, a házassági évfordulónk napján.

Egy fenyőfákkal körülvett házban laktunk Zitácuaro közelében, Michoacán államban. Elenával akkor építettük ezt a házat, amikor alig volt elég pénzünk cementre. Az évek során a földünk közel 180 hektáros erdővé nőtte ki magát.

Azon a délutánon különleges vacsorát készítettem. Virágokat tettem az asztalra, elővettem az esküvői porcelánunkat, és meggyújtottam két gyertyát.

Elena egy zöld ruhában jött le a földszintre, amit imádtam.

– Még mindig olyan gyönyörű vagy, mint amikor először találkoztunk – mondtam neki.

Mosolygott.

– És te még mindig ugyanaz a túlzó vagy.

Épp vacsorázni készültünk, amikor a rádióban hallottuk, hogy vihar közeleg.

Elena az erdő felé nézett.

– Don Felix egyedül van a kis házában. Viszek neki egy kis süteményt, mielőtt elkezd esni az eső.

Don Félix 82 éves volt. Évtizedekig dolgozott ezeken a földeken, és gyakorlatilag a családunk része volt.

– Veled megyek – ajánlottam fel.

– Tíz perc múlva, Emilio. Mindjárt visszajövök.

Megcsókolt az arcomon, fogott egy lámpást, és egy kosárral távozott.

Hónapok óta utoljára láttam a saját lábán járni.

Húsz perc telt el. Aztán negyven.

Ahogy sötétedni kezdett, tárcsáztam Don Felix telefonszámát. Senki sem vette fel.

Elindultam a teherautómmal, és végighajtottam a földúton a kis házához.

Nyitva találtam az ajtót.

A földön süteménydarabok, egy törött kosár és Elena lámpája égett a sárban.

De nem volt ott senki.

Azonnal hívtam a mentőket.

Két napon át rendőrök, önkéntesek és keresőkutyák fésülték át az erdőt. Senki sem találta meg a feleségemet vagy Don Félixet.

A legfurcsább az volt, hogy az egyetlen fiunk, Ricardo sem vette fel a hívásaimat. A felesége, Vanessa, ki volt kapcsolva.

Vasárnap délután hallottam, hogy egy kisteherautó parkol a ház előtt.

Ricardo volt az.

Kiszállt, arca eltorzult az aggodalomtól. Kinyitotta a hátsó ajtót, és kivett egy kerekesszéket.

Elena ott volt.

Még mindig a zöld ruháját viselte, amely most már koszos és gyűrött volt. Az ajka száraz volt, a tekintete üres.

– Elena! Szerelmem!

Letérdeltem elé.

Nem válaszolt.

Az ujjai azonban kétségbeesetten kapaszkodtak az ingembe.

„Mit tettek vele?” – kérdeztem.

Vanessa Ricardo mögött jelent meg.

– Dezorientált állapotban találtuk. Az orvos azt mondta, hogy szélütést kapott. A feje már nem stimmel.

– Hol találták meg őt?

– A hegyekben. Ne kérdezz annyit.

Ránéztem a fiamra.

– Ricardo, miért nem hívtál fel?

Lehajtotta a fejét.

– Bocsáss meg, apa.

Azon az estén, miközben Elena ruháit cserélgettem, zúzódásokat fedeztem fel az egyik csuklója körül.

Aztán egy gondosan összehajtott papírdarab esett ki a ruhája alól.

Azonnal felismertem a kézírását.

Azt mondta:

„Ne tudják meg, hogy ezt olvastad. Felix halott. A négyes kútban rejtették el. Drogot tesznek a vízbe. Ricardo is ott volt.”

Éreztem, hogy megáll a szívem.

A feleségem nem vesztette el az eszét.

Megpróbált megmenteni minket.

Abban a pillanatban lépteket hallottam az ajtó mögött.

Vanessa volt az.

Egy kancsó vizet tartott a kezében és mosolygott.

– Nagyon feldúltnak tűnsz, após. Hoztam neked valamit, hogy kipihenhesd magad.

És ahogy a számhoz emeltem a poharat, megláttam valamit, amitől a csontjaimig megdermedtem: Ricardo mögötte állt, könnyes szemmel nézett rám, és némán rázta a fejét, hogy figyelmeztessen, ne igyak.

2. RÉSZ

Elfogadtam a poharat, amit Vanessa felém nyújtott, de úgy tettem, mintha isznék, miközben ő minden mozdulatomat figyelte.

– Köszönöm, lányom. Nem tudom, mit csinálnánk nélküled – mormoltam.

Szélesre húzódott a mosolya.

Amikor kiment a szobából, átöntöttem a vizet egy tiszta üvegbe és elrejtettem. Aztán Elena üzenetét betettem a régi szerszámosládámba.

Senkiben sem bízhattam.

Másnap reggel diszkréten felhívtam Dr. Juliant, aki harminc éve a családunk barátja.

Amikor megvizsgálta Elenát, megváltozott az arckifejezése.

– Emilio, ez nem úgy néz ki, mint egy szélütés. Nagyon furcsa izommerevsége van, és túlzottan be van nyugtatva.

Megmutattam neki a papírt.

Julian néhány másodpercig hallgatott.

„A feleségének kórházi ellátásra és toxikológiai vizsgálatokra van szüksége. Jelenteni fogom a gyanút az Ügyészségen. Nem kockáztathatjuk meg, hogy újabb adagot kapjon.”

Az utasításait követve sikerült Elenának sürgős orvosi ellátást biztosítanom anélkül, hogy újra egyedül kellett volna hagynom Vanessával.

A kezdeti tesztek valami ijesztőt mutattak: magas koncentrációban voltak benne nyugtatók, amelyek semmilyen engedélyezett kezelésnek nem feleltek meg.

Nem vesztette el az eszméletét.

Szándékosan harcképtelenné tették.

Amikor az állapota stabilizálódott, Julian megmutatott nekem egy egyszerű módot, hogyan kommunikáljak vele.

– Egy pislogás igent jelent. Kettő nemet.

Megfogtam a kezét.

– Elena, hallasz engem?

Pislogott egyet.

Vanessa tette ezt veled?

Újra.

Tudta Ricardo, mi történik?

Elena lehunyta a szemét. Két könnycsepp gördült le az arcán.

Aztán pislogott egyet.

Olyan érzés kerített hatalmába, amit soha nem fogok tudni leírni.

A saját fiam.

Miközben Elena orvosi megfigyelés alatt állt, az ügyészség megkezdte a bizonyítékok gyűjtését. Én is emlékeztem olyan részletekre, amelyek korábban jelentéktelennek tűntek számomra.