– Akkor pihenünk – feleltem –. Sok napfelkelte áll előttünk.
Néhány másodpercig rám nézett.
Aztán a homlokát az enyémhez támasztotta.
Azon az éjszakán némán sírtam.
Nem csak Elena miatt.
A fiúért is, akit azt hittem, én neveltem fel.
Néhány hónappal később Mariana megérkezett hozzánk egy mappával tele dokumentumokkal.
– Don Emilio, már tudjuk, mi volt a földed alatt.
Több geológiai tanulmányt is kiterített az asztalra.
A munkások által vett minták hatalmas kereskedelmi értékű ásványlelőhelyek lehetséges létezésére utaltak.
A Salcedo csoport előzetes előrejelzései szerint az üzlet meghaladhatja a 800 millió pesót.
Szótlan voltam.
– Nyolcszázmillió?
– Ez egy becslés, nem garantált összeg – tisztázta Mariana. – De ez megmagyarázza, miért ajánlottak hatvanmilliót a földért, és miért akarták annyira megszerezni az aláírását.
Salcedo tárgyalásokat folytatott olyan befektetőkkel, akik egy kitermelő projektet terveztek megvalósítani.
A továbblépéshez ellenőriznem kellett az ingatlanunkhoz való hozzáférést, és meg kellett tárgyalnom a megfelelő engedélyeket.
Don Félix felfedezte az ásatásokat, és azzal fenyegetőzött, hogy feljelenti azokat.
Elena tanúja volt a következményeknek.
És mi voltunk az utolsó akadály a művelet befejezésében.
– Minden a pénzért van – motyogtam.
Mariana bólintott.
– Az érintettek azt hitték, hogy hamarosan rendkívül meggazdagodnak.
Elenára néztem.
A karosszékéből hallgatta.
Elég erőt nyertem ahhoz, hogy megmozdítsam az egyik kezem, és megérintsem a vállamat.
Aztán eszembe jutott valami, amit az évforduló óta gondosan őrizgettem.
Egy dokumentum, amit Vanessa még soha nem látott.
Egy döntés, amit a feleségemmel hoztunk meg, mielőtt elkezdődött az a rémálom.
És rájöttem, hogy eljött az ideje, hogy megmutassam.
Az évfordulónk reggelén Elenával egy közjegyzői irodába utaztunk.
Hónapokig arról beszélgettünk, mi fog történni az erdővel, ha mi elmegyünk.
Ricardónak megvolt a saját élete. Soha nem akart földet művelni.
Mi viszont tudtuk, hogy azok a fenyőfák sokkal többet jelentenek, mint egy befektetés.
Ezért döntöttünk úgy, hogy a 180 hektárt egy környezetvédelemmel foglalkozó egyesületnek adományozzuk.
Az okirat kikötötte az ingatlan megóvását, valamint azokat a kötelezettségeket, amelyeket az egyesület vállalni fog.
Az ügyletet még aznap reggel közjegyző előtt hivatalossá tették, majd ezt követően bejegyezték a cégjegyzékbe.
Az erdő a szövetkezet tulajdonába kerülne.
Megtartanánk a jogot, hogy életünk végéig a házunkban lakjunk és a megállapodott területet használjuk.
Elena karácsonyig titokban akarta tartani.
„Ez lesz a mi ajándékunk azoknak, akik még meg sem születtek” – mondta nekem.
Most, Mariana előtt, előhúztam az okirat hitelesített másolatát.
A kutató elolvasta az első oldalt.
Aztán a második.
Végül felemelte a fejét.
– Azt mondja, hogy már a felesége eltűnése előtt adományozta az erdőt?
-Pontosan.
Újra ellenőrizte a pecséteket.
– Tehát Salcedo megpróbált megvenni egy olyan ingatlant, amit már átruháztál.
-Igen.
Az adásvétel, amelynek aláírására megpróbáltak minket rákényszeríteni, nem tudta megadni nekik azt a 180 hektárt.
És bár a felszín alatti ásványkincsekre más szabályok vonatkoztak, mint a felszíni tulajdonra, a földterületek a mi beleegyezésünkkel történő ellenőrzésére irányuló tervük komolyan veszélybe került.
Minden, amit az aláírásaink megszerzése érdekében tettek, haszontalan volt.
Marianna hallgatott.
Aztán hitetlenkedve elmosolyodott.
– Vanessa még mindig hiszi, hogy megtarthatja azt az erdőt.
Elenára néztem.
A feleségem halványan elmosolyodott.
Ez volt az első igazán nyugodt mosoly, amit aznap este láttam rajta.
Amikor elérkezett az ítélet kihirdetésének ideje, a tárgyalóterem megtelt.
Szomszédok, volt fűrésztelepi munkások, Don Félix rokonai és a keresésben részt vevő emberek is megjelentek az eseményen.
Ricardo elismerte felelősségét a tények eltitkolásában való közreműködésért és anyja eltűnésében való közreműködésért.
A vallomása segített rekonstruálni a történteket.
Nem kímélte a következményeket.
Több év börtönbüntetésre ítélték a részvétele miatt.
Mielőtt elvitték volna, felénk fordult.
– Anya, apa… bocsássatok meg.
Elena lassan felemelte a kezét.
Egy pillanatra arra gondoltam, megpróbálom megölelni.
De csak nagy erőfeszítéssel mondta:
-Szeretlek.
Ricardo sírni kezdett.
– De… te… cserbenhagytál – tette hozzá.
A fiam lehajtotta a fejét.
Ezek voltak a legfájdalmasabb szavak, amiket az egész tárgyaláson hallottam.
Mert Elena még mindig szerette őt.
És pontosan ezért fájt annyira az árulása.
Salcedo hosszú börtönbüntetést kapott Don Félix meggyilkolásáért és az ellene bizonyított többi bűncselekményért.
Vanessát az eseményekben való részvétele miatt is elítélték, beleértve a szabadságvesztést és Elenának okozott szándékos bántalmazást.
De az utolsó dokumentumot még fel kellett tárni.
Amikor átadták az erdő adományát, Vanessa hirtelen felkapta a fejét.
“Ez lehetetlen!” – kiáltotta. “Az a föld az övék volt!”
Az ügyvéd megmutatta neki a bejegyzett okiratot.
Rázni kezdte a fejét.
– Nem! Nem adhatták oda! Százmilliókat ér!
Senki sem válaszolt.
Az arca megváltozott.
Most először értette meg, hogy soha nem tarthatta volna meg azt, amiért tönkretette a családunkat.
Egyenesen rám nézett.
– Tudtad ezt a kezdetektől fogva?
– Elenával együtt döntöttük el, mielőtt elraboltad.
Vanessa sírni kezdett.
Nem tudom, hogy azokért az emberekért sírt-e, akiket megbántott, vagy a pénzért, amit soha nem fog megkapni.
Nem is érdekelt, hogy megtudjam.
Mert a feleségem könnyei a felépülés hónapjai alatt sokkal többet nyomtak a latban, mint bármilyen kései megbánás.
Majdnem egy évvel később Elenának sikerült segítség nélkül elsétálnia a szobánkból a konyhába.
Csak pár lépés volt.
Többet jelentettek nekünk, mint bármilyen pénzösszeg.
