Ricardo hónapok óta adósságot halmozott fel. Vanessa állandóan ragaszkodott az erdő eladásához, azt állítva, hogy egy Víctor Salcedo nevű üzletember hajlandó 60 millió pesót fizetni egy turisztikai üdülőhely építéséért.

Mi visszautasítottuk.

Ez a föld az egész életünket jelképezte.

De egy helyi fogadó alkalmazottja mondott nekem valami meglepőt.

– Don Emilio, néhány héttel ezelőtt láttam Salcedót vitatkozni Don Félixszel. Ráordított, hogy hagyja abba a kérdezősködést néhány férfiról, akik az erdőben ástak.

Később találtam két munkást, akik titkos méréseket végeztek.

Nem fát tanultak.

Ásványi mintákat vettek.

És mindketten beleegyeztek, hogy tanúskodnak a hatóságok előtt.

Egyik délután, miközben a birtokunkról készült régi fényképeket nézegettem, Ricardo megjelent a műhelyemben.

Beesett volt a szeme, remegett a keze.

– Apa, be kell vallanom neked valamit.

– Akkor nézz a szemembe.

Mozdulatlanul maradt.

– Azon az estén én vezettem a teherautót.

Éreztem, ahogy eltűnik a levegő.

– Magaddal vitted az anyukádat?

Bólintott.

– És mi a helyzet Don Felixszel?

Ricardo sírni kezdett.

„Nem akartam, hogy bárki meghaljon. Vanessa biztosított róla, hogy csak meg kell ijesztenünk, hogy abbahagyja a nyomozást. Amikor megérkeztem, Don Félix már a kis ház mellett feküdt.”

– És az édesanyád?

„Mindent láttam. Salcedo azt mondta, ha beszélek, mi is meghalunk.”

Nekidőlnöm kellett egy asztalnak.

A fiam részt vett a saját anyja eltűnésében.

– Miért nem mentél a rendőrségre?

„Mert Vanessának bizonyítéka van rá, hogy segítettem elmozdítani a holttestet. Azt mondja, ha ő elesik, én is elesek.”

Aztán egy másik részletet is elmesélt.

Elenának sikerült elrejtenie a jegygyűrűjét Salcedo teherautójában.

Egy gyűrű, ami évtizedek óta az ujján volt.

Néma bizonyíték arra, hogy ott járt.

Mielőtt megkérdezhettem volna tőle, hogy pontosan hol, Vanessa hangját hallottuk magunk mögött.

–Milyen szép. Bűnbánó férfiak gyülekezése.

A műhely ajtajában állt, Salcedo kíséretében.

Egy iratokkal teli mappát cipelt.

– Holnap jön egy közjegyző, hogy véglegesítse az erdő eladását – jelentette be nyugodtan.

Felkeltem.

– A feleségem nem fog semmit aláírni.

Vanessa olyan mosolyt sugárzott, amit soha nem fogok elfelejteni.

– Nem őt kell meggyőznünk. Most téged kell meggyőznünk.

Salcedo egy fényképet hagyott az asztalon.

Elena volt az, eszméletlenül, a két nap alatt, amíg eltűnt.

A hátuljára valaki ezt írta:

„Tudjuk, hol alszik a feleséged. És azt is tudjuk, hol találjuk meg a holttestét, ha még egyszer nemet mondasz.”

Ricardo térdre rogyott.

Ránéztem a fényképre, és rájöttem, hogy nem csak el akarják lopni tőlünk az erdőt.

Készen álltak befejezni, amit elkezdtek.

De volt valami, amit Vanessa és Salcedo még mindig nem tudtak a birtokunkkal kapcsolatban. Valami, amit Elenával éppen az évfordulónk reggelén döntöttünk el.

És amikor eljön az ideje, hogy felfedjék, semmiképpen sem lehet megmenteni őket a következményektől.

3. RÉSZ

Salcedo arra várt, hogy könyörögni kezdjek.

Észrevettem a mosolyában, abban, ahogy igazította az óráját, és abban a nyugalomban, amellyel a fényképet az asztalomra helyezte.

Vanessa mellette állt, és úgy nézett rám, mintha élvezné a szenvedésemet.

– Hatvanmillió peso, Don Emilio – mondta Salcedo. – Ez egy olyan ajánlat, amit minden józan gondolkodó férfi elfogadna. Te és a feleséged kényelmesen élhetnétek életetek hátralévő részét.

Ricardóra néztem, aki még mindig sírt.

– És Don Felix? – kérdeztem. – Mennyit ért az élete?

Salcedo abbahagyta a mosolygást.

— Vigyázz a szavaiddal.

– 82 éves volt. Jó ember volt. Mit tett velük?

Vanessa ököllel az asztalra csapott.

„Az a kíváncsi vénember saját maga hibáztatta! Senki sem kérte meg, hogy nyomozzon a mi ügyünkben!”

A következő csend szörnyű volt.

A fiam felemelte a fejét.

– Vanessa, fogd be a szád!

– Fogd be a szád! – vágott vissza. – A te adósságaid miatt vagyunk ebben a zűrzavarban. Már elfelejtetted, kinek tartoztál majdnem hárommillió pesóval?

Ricardo eltakarta az arcát.

Abban a pillanatban megértettem valamit: a menyem nem pusztán a becsvágy vezérelte. A fiam anyagi nehézségeit is felhasználta arra, hogy bűntársává tegye.

Mély lélegzetet vettem.

– Mielőtt bármit is aláírnék, beszélnem kell az ügyvédemmel.

Salcedo néhány másodpercig figyelt engem.

– Holnap délig van időd.

Amikor végre elmentek, Ricardo megpróbált odamenni hozzájuk.

Felemeltem a kezem.

– Ne ölelj meg, fiam. Még ne.

Ezek a szavak mintha teljesen összetörték volna.

-Apu…

„Ha igazán megbánod, mindent el fogsz mondani az ügyészségnek. Nem csak azt, amit a feleséged tett, hanem azt is, amit te tettél.”

– Börtönbe fognak zárni.

-Valószínűleg.

– A fiad vagyok.

Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe.

–Pontosan ezért fáj annyira. Mert megtanítottalak becsületesen dolgozni, megvédeni az édesanyádat és tisztelni az idősebbeket. És most arra kell kérnem, hogy hagyd abba azok leplezését, akik megpróbálták megölni.

Ricardo mozdulatlan maradt.

Aztán bólintott.

Még aznap este felhívtuk Mariana Méndez nyomozót, aki már az orvosi bizonyítékokkal és az erdészeti munkások vallomásaival dolgozott.

Átadtuk neki a fenyegető fényképet, és Ricardo megtette első hivatalos vallomását.

Nem próbáltam meggyőzni Marianát arról, hogy a fiam ártatlan.

Mert nem az volt.

A nyomozás a vallomás után sokkal gyorsabban haladt.

Ricardo elismerte, hogy Vanessa közel egy éve titkos üzleti kapcsolatot tartott fenn Salcedóval.