„A feleségem meghalt a szülés közben… szoptassa a babámat, én pedig felújítom a házadat” – könyörgött az apa az egyedülálló anyának.
„A feleségem belehalt a szülésbe. Ha meg tudod etetni a gyermekemet, megjavítom a házadat.”
A férfi a kerítésnek támaszkodva mondta ki ezeket a szavakat, mintha alig lenne elég ereje felállni.
Leonor Salgado először a szakadt csizmájára nézett, majd a bőrbe csomagolt szerszámokra, végül pedig a mellkasához szorított csomagra.
Bent egy újszülött volt, aki túl mozdulatlan volt.
1884 májusának egy délutánja volt. A szél megmozgatta a fűzfa ágait, amelyről a Jalisco dombjai között fekvő kis tanya a nevét kapta.
Leonor a karjában tartotta legkisebb lányát. A legidősebb, a hétéves Rosa a szoknyájába kapaszkodott.
„Mióta tart ez így?” – kérdezte.
Az idegen lesütötte a tekintetét.
– Ma alig akart felkelni.
Leonor kinyitotta a kaput.
– Gyere be. Később beszélünk a munkáról.
Gabriel Montoyának hívták, és asztalos volt. Felesége, Elena, nyolc nappal korábban halt meg. Azóta városról városra keresett segítséget. Egy asszony két napig etette a gyermeket, de megbetegedett, és a férfinak folytatnia kellett az evést.
A San Jacintói bába megmutatta neki az utat a ranchra.
Leonor letette a saját kisbabáját, Teresát, a kiságyába, és megkérte Rosát, hogy hozzon egy tiszta takarót.
Aztán megkapta a kicsit.
Száraz volt a szája, és alig tudta mozgatni a kezét.
– Értesítenünk kell Doña Remediost – mondta. – És az orvost is.
Egy szomszéd, aki arra járt az öszvérével, beleegyezett, hogy elviszi az üzenetet.
Gabriel az ajtóban maradt, míg Leonor leült szoptatni a babát. Először túl gyengének tűnt. Megvárta, amíg sikerült egy kicsit szopnia.
Az apa eltakarta az arcát.
Róza aggódva figyelte.
– Anya, miért sír, ha a baba már eszik?
Leonor felnézett a férfira.
– Mert rengeteg félelem volt bennem.
A szülésznő még sötétedés előtt megérkezett. Az orvos később jelent meg, és világossá tette, hogy a babát megfigyelés alatt kell tartani: egyetlen etetés nem fogja eltörölni a gyengeség napjait.
Az első néhány éjszakán senki sem aludt sokat.
Gabriel vizet hordott, ételt melegített, és a karjában tartotta a fiát, amikor Leonornak Teresára kellett vigyáznia vagy pihennie. Doña Remedios visszatért, hogy megnézze a hármukat: a két babát és az őket etető nőt.
A gyermek lassan javult.
Amikor végre hangosan sírva fakadt, Gábriel kiment az udvarra, és leült a fűzfa alá.
Ő is sírt.
Leonor látta őt az ablakból, de nem szakította félbe.
Ismerte a megkönnyebbülés és a kimerültség keverékét. Így sírt Teresa születése után is, hat hónappal korábban, amikor rájött, hogy a férje nem jön vissza, hogy találkozzon vele.
Arturo Beltrán a szülés előtt távozott.
Azt mondta, hogy Guadalajarában fogja megkeresni a szerencséjét.
Elvette a megtakarított pénzét, egy öszvért és Leonor apjának az óráját. Sem pénzt, sem leveleket nem küldött.
Egy kislánya, egy másik meg nem született gyermeke és egy olyan ingatlan maradt vele, ami gyorsabban romlott, mint ahogy azt megjavítani tudta volna.
Fizetett kukoricával sikerült megtartania a teheneket és bevetnie a föld egy részét. Tojást, tejet és sajtot árult.
Ennek ellenére a tető beázott, és az egyik pajtaajtó egyetlen zsanéron lógott.
Gábriel elindult a folyosón.
Mielőtt deszkát vágott volna, megkérdezte, milyen fát használhat. Mielőtt bármit is elmozdított volna, megkérdezte, hová szeretné Leonor.
Abban a kis kinti szobában aludt, amit szerszámok tárolására használtak.
Soha nem lépett be a házba kopogás nélkül.
Egyik reggel megtalálta a hónapokig kötéllel lekötött széket megjavítva.
Leült, ellenőrizte, hogy nem mozdul-e, és elmosolyodott.
Reggeli közben felszolgált neki egy újabb omlettet.
Gábriel megértette a hálát.
Rosa elkezdte követni őt a teraszon.
Megmutatta neki, hogyan kell csiszolni egy kis deszkát, távol a fűrésztől és a szögektől. A lány felfedezte, hogy a durva fát türelemmel simára lehet csiszolni.
Egyik délután megkérdezte tőle:
– Te is elmész búcsú nélkül?
Gábriel letette az ecsetet.
Leguggolt elé.
– Ha valaha el kell mennem, szólok.
– Apám azt mondta, hogy visszajön.
Eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Nagyon sajnálom, hogy megvárakoztattam.
Nem ígérte, hogy Arturo visszatér. Azt sem kérte tőle, hogy hagyja abba a szeretetét.
Rosa a térdére helyezte a kis deszkát.
– Tetszik, hogy itt vagy.
Gabriel egy pillanatig bámulta, mielőtt válaszolhatott volna.
A fiát Samuelnek hívták, ezt a nevet Elena a terhessége alatt választotta.
Leonor egy este, miközben ruhákat hajtogattak a tűzhely mellett, érdeklődött felőle.
Gabriel azt mondta, hogy munka közben énekelt, és hogy dühös lett, amikor Gabriel elfelejtett enni.
– Hangosan felnevetett – mondta. – Néha még mindig azt hiszem, hogy hallani fogom magam mögött.
Leonor sietség nélkül folytatta a dobást.
Aztán mesélt neki Arturoról. Az első ígéretekről, a hiányzásokról, a szégyenről, amit akkor érzett, amikor valaki felőle érdeklődött.
– Néha arra gondolok, hogy másfajta feleségnek kellett volna lennem.
Gábriel ránézett.
–Lányt vártál. Úgy döntött, hogy elmegy. Ez az ő döntése volt.
Leonor lehajtotta a fejét.
Tanácsokat, pletykákat és kitalált kifogásokat hallott a férje érdekében.
Ezt még soha senki nem mondta neki ilyen egyszerűen.
Teltek a hetek.
