Gabriel két kis bölcsőt épített, mindegyik fején egy faragott virággal. Megjavította a kaput, megerősítette a tetőt, és ácsmunkát vállalt a szomszédos tanyákon.

Írásban megállapodtak abban, hogy mennyibe fog kerülni a javítás, hogyan osztoznak a költségeken, és mire lesz szüksége Samuelnek, amíg még szoptatják.

A falu tanítója segített nekik tisztázni a dolgot.

Leonor nem akarta, hogy Gabriel egy behajthatatlan adósság terhével küzdjön. Nem akarta, hogy a hálája teherré váljon a számára.

Az emberek azonban szívesebben beszéltek valami másról.

A boltban két nő abbahagyta a beszélgetést, amikor Leonor belépett. Egyik vasárnap a pap a botrányról prédikált anélkül, hogy megemlítette volna a nevét, de több pillantás is a padjára esett.

Gábriel megtudta, mi történt.

„Tudok szállást találni a közelben” – javasolta. „Továbbra is itt fogok dolgozni.”

Leonor sokáig nézte.

– Az alapján fogok dönteni, hogy mi a legjobb ennek a háznak, nem pedig azért, hogy a kedvükre tegyek.

– Nem akarom bántani őt.

– Akkor ne hagyd, hogy ők döntsenek helyettünk.

Azon az estén Gabriel új bizonyossággal tért vissza a szobájába: csodálta Leonort olyan módon, ami már kezdte megijeszteni.

Arturo két hónappal később megjelent.

Bérelt autóval érkezett, egy elnyűtt kabátban és az állapotához képest túl elegáns csizmában.

Leonor éppen a ruhákat teregette.

A hangját hallva megdermedt a kezében tartott ing.

– Látom, nem is csináltad rosszul.

Nézte a megjavított tetőt, a kerítést és Gabrielt, aki a pajta mellett dolgozott.

– És ki ez?

– Gabriel. Ő ács.

Arturo megvetően mosolygott.

– Hallottam, hogy mostanában férfiakat fogadsz.

Leonor a kosárban hagyta az inget.

–Volt egy apám, akinek a fiának segítségre volt szüksége. Semmivel sem hagytad a családodat.

Rosa megjelent az ajtóban. Arturo széttárta a karját, de a lány nem futott felé.

Ez az elutasítás letörölte a mosolyt az arcáról.

Elővett egy dokumentumot a zsebéből.

„Nem vitatkozni jöttem ide. Eladom a ranchot. Egy hónapod van összepakolni.”

Leonor érezte, ahogy az udvar megdől.

– Ez a földterület az apámé volt.

– És én vagyok a férjed.

Gabriel tett egy lépést, de Leonor a kezével megállította.

– Hagyj egy másolatot arról a papírról.

Arturo habozott.

Aztán megint eltette.

– Majd meglátod, ha megérkezik a vevő.

Elment, porfelhőt hagyva maga után.

Leonor mozdulatlan maradt, amíg Rosa át nem ölelte.

Azon a délutánon levették az apja ládáját.

Gabriel letette az asztalra, és félreállt, hogy a lány kinyissa.

Bent ingek, levelek és egy rézdoboz voltak.

Leonor felismerte a ruhák szagát, és le kellett ülnie.

Alatta megtalálta a tulajdoni lapokat és az öröklési okmányokat.

Annyit olvastak, amennyit csak tudtak. Másnap elmentek a tanárhoz, aki egy ügyvéddel kísérte el őket az irodájából.

Az ügyvéd áttekintette az iratokat, és másolatokat kért a vonatkozó dokumentumokról.

A birtokot Leonornak ítélték oda. Arturo egy meghatalmazás szándékozott használni, amely bizonyos, a ranchhoz kapcsolódó ügyekre korlátozódott. Ez nem tette lehetővé számára, hogy egyedül adja el.

„Csak azért, mert biztosan mondja, még nem jelenti azt, hogy joga van megtenni” – magyarázta.

Leonor megkért, hogy olvassam fel neki az egyes bekezdéseket.

Aztán megkérte, hogy magyarázza el neki újra.

A következő hetekben megtanulta felismerni a kifejezéseket, rendezni a nyugtákat, és egyre biztosabb kézzel aláírni.

A dokumentumok áttekintése azonban valami még fájdalmasabbra is fényt derített.

A meghatalmazás megvizsgálása érdekében az ügyvéd információkat kért a házasságról. Talált egy feljegyzést egy másik városban: Arturo három évvel azelőtt, hogy megismerkedett Leonorral, feleségül vette az Amalia nevű nőt.

Amália még élt.

Amikor megérkezett a vallomása a feljegyzésekkel együtt, Leonor egy teljes délutánt töltött szótlanul.

Nemcsak hogy elhagyták.

Az életét egy olyan hazugságra építette, amelyet Arturo kezdettől fogva tudott.

Gábriel leült vele szemben.

– Ez nem változtat azon, hogy ki vagy.

Leonor a bölcsők felé nézett.

– És a lányaim?

– Ők a lányai. Ezt semmilyen megtévesztés nem tudja megváltoztatni.

Az ügyvéd eljárást indított, hogy az illetékes hatóságok megvizsgálják a házasság érvényességét és megvédjék a lányok érdekeit.

Nem lenne gyors.

De a tanya eladását leállították, amíg a tulajdonjogokat tisztázták.

Arturo dühösen reagált.

Egyik reggel megpróbálta elvinni Rosát a piacról.

A lány felsikoltott és egy árus standjába kapaszkodott. Leonor futva érkezett, mögötte több szomszéd is.

– Ő a lányom – ismételte meg.

Róza sírt, az anyját hívta.

Arturo végül elengedte, amikor körülvéve találta magát.

Mielőtt elsétált, Leonorra mutatott.

– Ha nem kapom vissza, ami az enyém, te sem fogod élvezni.

A tanár hallotta a fenyegetést. A többiek is.

Még aznap délután feljelentést tettek a hatóságoknál, és védelmet kértek. Leonor úgy döntött, hogy a gyerekek néhány napot Doña Remedios házában töltenek, éjszakára pedig a lány kíséri őket.

Gabriel ki akart menni, és meg akarta keresni Arturo-t.

Leonor közbelépett.

– Ha valami őrültséget csinálsz, most azonnal békén hagysz minket.

Ökölbe szorította a kezét.

Aztán Samuelre nézett, aki a karjaiban aludt.

-Igazad van.

Ez volt az első alkalom, hogy a távoli „usted” tisztelet nélkül szólította.

Leonor megérintette a karját.

Senki sem mozdult el azonnal.

A tűz két nappal később kezdődött.

Gabriel a kinti szobájában aludt. Leonor és a gyerekek a bábával voltak, de ő már visszament, hogy az állatokkal foglalkozzon.