1. RÉSZ

–Ne nyúlj semmihez ebben a fürdőszobában. És azonnal hívd a rendőrséget!

Amikor Dr. Rafael Ortega ezt mondta nekem, a kádam lefolyója mellett guggolt, kezében egy apró, körömnél is kisebb műanyagdarabbal és egy szalvétával.

Rafael több mint húsz éve volt katonaorvos. Soha nem túlzott. Ezért ijesztett meg jobban a nyugalma, mint bármilyen sikoly.

Alejandro Navarro vagyok, 61 éves és Guadalajarában élek. Két éve mentem nyugdíjba, miután három évtizedet töltöttem ipari raktárak vezetésével. Mindig azzal dicsekedtem, hogy ötven méterről is kiszúrok egy elveszett dobozt.

De egy teljes hónapig nem láttam, mi történik a saját házamban.

A feleségem, Elena, hetek óta naponta kétszer takarította a fürdőszobánkat.

Nem a letörléséről beszélek.

Letérdelt, hogy megsúrolja a fugákat, kitakarítsa a kád környékét, majd lefolyótisztítót öntött a lefolyóba. Bekapcsolta a szagelszívót, és húsz percre megtiltotta, hogy belépjek.

– Furcsa szaga van a pipának – mondta.

Elena mindig is megszállottan szervezett volt. Évekig kórházak privát hálózatában dolgozott fájlok kezelésével. Ha valaki két centiméterrel elmozdított egy mappát, észrevette.

Szóval hittem neki.

Valami mást is figyelmen kívül hagytam.

Hetek óta furcsán éreztem magam.

Evés után elaludtam anélkül, hogy emlékeztem volna, mikor csuktam be a szemem. Kétszer is, amikor lefelé mentem a lépcsőn, annyira szédültem, hogy a korlátba kellett kapaszkodnom.

Azt hittem, az én korom.

Egészen addig a vasárnapig.

Elena korán elment vásárolni. Én bementem a fürdőszobába aszpirint keresni, és megláttam a multivitaminos üvegemet.

Úgy tűnt, mintha a pecsétet felnyitották és újra lenyomták volna.

Három fényképet készítettem róla.

Nem tudtam, mit gondoljak, amikor Rafael váratlanul megérkezett egy doboz édes kenyérrel.

Látta, hogy a konyha felé sétálok, és összevonta a szemöldökét.

– Gyakran szédülsz?

Ürességet éreztem a gyomromban.

Meséltem neki az epizódokról, a hirtelen álomról, és végül megmutattam a fényképeket.

Rafael nem szólt semmit.

Kérte, hogy használhassa a fürdőszobát.

Kevesebb mint egy perc múlva meghallottam a nevem.

—Alejandro.

Nem sikított.

Pontosan ez volt az, ami ijesztő volt.

Egy címkedarabot talált a lefolyórács alatt. Állítása szerint egy orvosi termékeken használt szimbólum volt rajta, ami egyetlen háztartási tisztítószerre sem illett.

Amikor a rendőrök megérkeztek, mintákat vettek.

Az egyikük megkérdezte, hogy voltam-e mostanában orvosi vizsgálaton.

Aztán eszembe jutott valami.

Három héttel korábban volt egy általános kivizsgálásom.

– Elena azt mondta, hogy a klinika lemondta.

– Beszéltél a klinikával?

Le voltam fagyva.

Nem.

Soha senkivel sem beszéltem.

Elena azt mondta, hogy hívtak, amíg nem voltam otthon.

Húsz perccel később hallottuk az autóját.

Szupermarketi szatyrokkal lépett be, meglátta a járőrkocsit ott parkolva, és mozdulatlanul állt.

– Alejandro… mit tettél?

Nem kérdezte meg, hogy jól vagyok-e.

Megkérdezte, mit tett a nő.

Elmagyaráztam neki a lefolyóról.

Az arca elvesztette a színét.

– Nem kellett volna hívnod a rendőrséget.

Azon az éjszakán egy ágyban aludtunk anélkül, hogy megérintettük volna egymást.

Órákig bámultam a plafont, miközben hallgattam a lélegzését.

Hét év házasság után először tűnődtem el azon, hogy a mellettem alvó nő vajon meg akar-e ölni.

És még nem találtam meg a legrosszabbat.

Mert két nappal később kinyitottam a széfünket, és találtam benne egy papírlapot, amelyre Elena tizenhét nevet írt.

Az első hármat áthúzták.

Mindhárom elhunyt személyhez tartozott.

És a lista végén ott volt az enyém.

ALEJANDRO NAVARRO — 16.

Nem hittem el, mi fog történni…

2. RÉSZ

A három áthúzott név egész éjjel kísértett.

Hector Salgado, 64 éves: állítólagos szívrohamot kapott otthon.

Margarita Ríos, 71 éves: véletlenül leesett a lépcsőn.

Ramón Villaseñor, 67: Halál alvás közben.

Három idős ember. Három látszólag normális haláleset.

És aztán még tizenhat név.

Én voltam az utolsó.

Lefényképeztem a lapot, pontosan úgy hajtogattam, ahogy volt, és visszarejtettem a széfbe.

Hibáztam.

Nem emlékeztem, merre volt a boríték.

Elena emlékezni fog rá.

Mindenre emlékezett.

Felhívtam Rafaelt.

Húsz perccel később a konyhámban ültem és a fényképeket nézegettem.

Amikor meglátta a harmadik nevet, felnézett.

– Ismertem Ramón Villaseñort.

Évekkel korábban Rafael konzultáns orvosként vett részt Ramón kórházi kezelésében.

– Alejandro, a listán szereplő három ember meghalt, és hetek óta mutatod a tüneteidet. Ne vegyél be semmit, amit Elena előkészített.

Minden vasárnap megtöltötte a heti gyógyszernaplómat.

Azon az estén átadtuk a rendőrségnek.

A lefolyó előzetes elemzése nyugtató gyógyszerre utaló nyomokat talált. Ez még nem volt perdöntő bizonyíték, de Adrián Salgado nyomozónak elég volt ahhoz, hogy azt tanácsolja, hagyjam el a házat.

Lefeküdtem Rafaellel.

Elena két nap alatt huszonháromszor hívott.

Nem válaszoltam.

Amíg nem kaptam egy üzenetet:

„Tudom, hogy láttad a listát. Nem azt jelenti, amit gondolsz.”

Percekkel később megpróbáltam felhívni az otthonunk vezetékes telefonját.

Senki sem válaszolt.

Másnap reggel Elena eltűnt.

Az autója még mindig a garázsban állt.

A táskája, a személyi igazolványa és a telefonja otthon volt.

Miközben a rendőrség átkutatta az irodánkat, találtam valamit, amit mindig is régi kütyünek tartottam: egy második mobiltelefont, ami egy fiókban volt elrejtve és töltődött.

Elena, ismeretlen helyről, egy ügyvéden keresztül felhatalmazta őket a tartalmának áttekintésére.

Órákkal később Adrián felhívott.

– Alejandro, gyere ide!

Negyvenegy fénykép volt rólam azon a telefonon.

A kanapén aludtam.

Kilépek a gyógyszertárból.

Kávézom a teraszon.