Talán abban a hitben haltam volna meg, hogy a testem egyszerűen kezd felmondani a szolgálatot.
A legrosszabb.
Talán túléltem volna, meggyőződve arról, hogy a feleségem megpróbált meggyilkolni.
A lista továbbra is bizonyítékként maradt: tizenhét név, hármat áthúzva, és az enyém a végén.
Sokáig azt hittem, hogy a figyelem azt jelenti, hogy észrevesszük, ha valami nincs a helyén.
Ezután megértettem, hogy ez azt is jelenti, hogy a szeretteidre nézve megkérdezed, milyen terhet cipelnek csendben.
Elena azzal akart megvédeni, hogy eltitkolta előlem az igazságot.
Majdnem sikerült elveszítenie engem ezzel.
Azt akartam hinni, hogy tökéletesen ismerem a feleségemet, egyszerűen azért, mert egy fedél alatt aludtunk.
Ő is tévedett.
Még nem tudom, mi lesz a házasságunk vége.
De egy dolgot tudok.
Az igazság ijesztő lehet.
Megváltoztathatja azt, ahogyan a veled szemben álló személyre tekintesz.
Tönkreteheti az otthon nyugalmát.
De egy hazugság, amelyet valaki „védelmére” építettek fel, börtönné is válhat.
Mert amikor két ember együtt néz szembe veszéllyel, legalább tudják, ki áll az ő oldalukon.
Amikor az egyik ember szembenéz az igazsággal, a másik pedig sötétségben él, még a szerelem is árulásnak tűnhet.
És majdnem túl későn tudtam meg.
