Belépek az orvosi rendelőbe.

Én vezettem.

Úgy éreztem, hánynom kell.

– Engem figyelt.

– Nem – felelte Adrián. – Harminchét fénykép érkezett arra a telefonra egy másik fiókból.

Voltak még üzenetek is:

„Még nem tudja.”

„Ne változtass a terven.”

„Minden véget ér 16-án.”

Ez gyökeresen megváltoztatta a nyomozás menetét.

Valaki nem csak a mozdulataimat figyelte.

Emellett Elenára is figyelt.

És használva azt.

Két nappal később önként jelent meg ügyvédje kíséretében.

Amikor belépett a kihallgatóba, úgy nézett ki, mintha nem aludt volna.

Adrian letette a lista fényképét az asztalra.

– Magyarázd el nekünk, hogy mi ez.

Elena a nevemre nézett.

Aztán rám nézett.

És mondott valamit, amitől elállt a lélegzetem.

– Ez nem egy lista azokról, akiket meg akarok ölni.

Remegett a hangja.

– Ez egy lista azokról az emberekről, akikről úgy hiszem, hogy veszélyben vannak.

Aztán elkezdett beszélni a cégről, ahol dolgozott, az illegálisan hozzáfért orvosi dokumentációkról, a biztosítási kötvényekről, egy férfiról, aki hamis nevet használt… és egy nőről, aki meghalt, miután megpróbálta feljelenteni.

De amikor Adrian megkérdezte, mit jelent a nevem melletti 16-os szám, Elena lehunyta a szemét.

–Aznap kellett volna Alejandronak eltűnnie.

Éreztem, ahogy Rafael fogja a karomat.

– Hogyan tűnjön el? – kérdeztem.

Elena sírni kezdett.

– Mert már kiválasztották a férjemet következő áldozatnak.

És amit ezután elmagyarázott, minden gyanúmat sokkal rosszabbá változtatta.

3. RÉSZ

Elena közel tíz évig dolgozott a Santa Lucía Orvosi Hálózatnál, egy magánkonzorciumnál, amelynek klinikái Jaliscóban és más államokban is működnek.

Két évvel korábban egy Sandra Vega nevű kolléganő belépett az irodájába, és becsukta az ajtót.

Sandra a belső megfelelőségi területen dolgozott.

Szokatlan hozzáférést észlelt a betegek adataihoz.

Ezek nem szokványos orvosi vizsgálatok voltak.

Valaki egyidejűleg ellenőrizte az orvosi feljegyzéseket, gyógyszereket, biztosítási kötvényeket, családtagok telefonszámait és olyan emberek címét, akiket még csak kórházba sem ápoltak.

– Sandra azt tervezte, hogy jelenti a vezetőségnek – magyarázta Elena. – Mondtam neki, hogy legyen óvatos.

Egy hónappal később Sandra meghalt.

A hivatalos verzió szerint autóbaleset történt.

Elena elkezdte magában átgondolni néhány nevet, amit Sandra említett neki.

Felfedezett valami nyugtalanítót.

Több olyan beteg is volt, akinek az adatait áttekintették, jelentős biztosítással rendelkezett, és egyedül élt, vagy sok órát töltött társaság nélkül.

Aztán elkezdődtek a halálesetek.

Szívrohamok.

Esések.

Háztartási balesetek.

Önmagában semmi sem elég furcsa.

De Elena elkezdte leírni a neveket.

Egymás után.

– Ezért hagytad abba – mondtam.

A nő bólintott.

Azt hittem, azért hagyta ott a munkahelyét, mert elege volt a költözésből.

Valójában féltem.

Hónapokkal később egy biztosítási szektorbeli kapcsolatán keresztül kért segítséget. Állítólag egy „Mauricio León” nevű magánnyomozót ajánlottak neki, aki orvosi csalásokra szakosodott.

Elena ellenőrizte, hogy létezik-e ilyen nevű jogosítvány.

Amit nem tudott, az az volt, hogy a férfi, akivel találkozott, nem Mauricio León volt.

Az igazi neve Garrett Mendoza volt.

És ugyanazokkal az emberekkel állt kapcsolatban, akiket a nő is nyomozni próbált.

„Meggyőzött, hogy még ne forduljak a hatóságokhoz” – vallotta be Elena. „Azt mondta, ha túl korán jelentjük, törlik az adatokat.”

Garrett másolatokat, dátumokat és neveket kért.

Elena azt hitte, bizonyítékokat gyűjt.

Tulajdonképpen csak annyit mondtam el neki, hogy mennyit tud.

Mire gyanakodni kezdett rá, már túl késő volt.

Elkezdődtek a fenyegetőzések.

Először is, névtelen üzenetek.

Aztán fotók a házunkról.

Végül pedig a fotóim.

– Ezért volt nálad az a telefon.

-Igen.

– És eszedbe sem jutott, hogy elmondd nekem?

Elena lehajtotta a fejét.

– Százszor gondoltam rá, hogy elmondom neked.

– De nem tetted.

Adrian csak néhány másodpercig hagyta, hogy vitatkozzunk, mielőtt folytatta.

A nyomozás már azonosított egy másik nevet is: César Aldana, a Santa Lucía Orvosi Hálózat korábbi rendszertechnikusa.

Kifejezetten olyan platformokkal dolgoztam, amelyek integrálták a klinikai és a gyógyszertári feljegyzéseket.

A hatóságok gyanították, hogy valaki ezt a hozzáférést olyan áldozatok kiválasztására használja, akiknek a halála természetesnek tűnhet, és pénzügyi haszonnal járhat csalárd politikák, hamis kedvezményezettek és nehezen nyomon követhető tranzakciók révén.

Még mindig nem tudták, ki követte el az egyes tetteket.

De már tudták, hogy ez nem Elena képzeletének a játéka.

Ez egy szervezet volt.

És átnézték az aktámat.

Ellenőrizték a gyógyszereimet.

Volt egy olyan biztosítás is, amire soha nem jelentkeztem.

„Azelőtt hozták létre, hogy rosszul éreznéd magad” – mondta Adrian.

Elenára néztem.

– Tudtad ezt?

– Először nem.

Körülbelül öt héttel korábban fedezte fel a nevemet a feljegyzések között.

Attól kezdve elkezdett mindent figyelni, amit elfogyasztottam.

És ekkor derült ki az igazság a fürdőszobáról.

Egyik reggel egy kis dobozt találtam elrejtve a személyes tárgyaink között.

Nem tudta pontosan, mi az, de felismerte a címkét, mint klinikai anyagot.

Pánikba esett.

Kiöntötte a lefolyóba.

Aztán megszállottan takarította a kádat, és megpróbált minden nyomot eltüntetni.

Naponta kétszer.

– Így került a címke a lefolyóba?

Elena bólintott.

– Azt hittem, mindent elrontottam.

Rafael lassan kifújta a levegőt.

– Majdnem megcsináltad.

Ha az az apró töredék nem rekedt volna a rács alatt, a rendőrség valószínűleg soha nem jutott volna az első fizikai nyomra.

„És a vitaminjaim?” – kérdeztem.

Elena lehunyta a szemét.