A féltestvére elégette az összes ajándékot, amit a herceg küldött neki, mígnem maga a herceg megjelent az ajtajában.
A levelek, amelyek elégtek, mielőtt a kezébe kerültek volna
Mire a lángok elérték Don Julián de la Torre pecsétjét, Cecilia Valdés már megsemmisített 3 ajándékot, amelyeket mostohanővérének szántak.
Hideg decemberi reggel volt, 1888-ban. Cecilia egyedül állt a régi családi ház szalonjában, Guadalajara külvárosában, kezében egy kék papírba csomagolt kis csomaggal. Azonnal felismerte a Los Laureles Hacienda címerét.
Feltörte a pecsétet, és egy ezüstmedált talált, amelyre egy apró rózsa volt vésve. Alatta egy Julian által írt képeslap volt.
„Miss Rosa, remélem, ez az ajándék kifejezheti azt, amit az előző leveleim talán nem mondtak ki. Nem hagytam abba a beszélgetésünkre való gondolkozást.”
Cecilia összeszorította az állkapcsát.
Ez nem puszta udvariasság volt. Don Julián, Jalisco egyik legelismertebb földbirtokosa, továbbra is érdeklődött Rosa iránt.
Először a kártya esett a tűzbe. Aztán Cecilia bedobta a medált. Nézte, ahogy a papír megfeketedik, és az ezüstlánc eltűnik a parázsban.
Az emeleten Rosa María Valdés éppen azt az egyszerű elefántcsont színű ruhát hajtogatta, amelyet azon a napon viselt, amikor Juliánnal találkozott. Miközben elrakta, próbálta meggyőzni magát arról, hogy naiv volt.
Hetek teltek el anélkül, hogy egyetlen levél, látogatás vagy egyetlen szó érkezett volna attól a férfitól. Talán a beszélgetés, ami oly sokat jelentett neki, csak egy múló figyelemelterelés volt számára.
Rosa nem tudta, hogy Julián négyszer írt.
Azt sem tudta, hogy Cecilia elégette az összes levelét.
Minden egy, a San Miguel plébánia által szervezett élelmiszerosztás során kezdődött. Az a tél különösen kemény volt, és Julián kukoricát, babot, lisztet, tűzifát és takarókat adományozott a régió legszegényebb családjainak.
Rosa éppen az özvegyek összeírásában segített, amikor látta, hogy az intéző nem hajlandó ellátmányt adni egy idős asszonynak.
– A neved nincs a nyilvántartásban – mondta a férfi. – Felhatalmazás nélkül nem adhatok ki semmit.
– Rosszul van leírva a nevem – könyörgött a nő. – Jacinta Ruiz vagyok, nem Jacinta Ríos. A házam a malom mögött van.
– Nem tudom módosítani a rekordokat.
Róza közeledett.
– Akkor hívj valakit, aki meg tudja csinálni.
– Valdés kisasszony, parancsot kaptam, hogy tartsam tiszteletben a listát.
– A parancsot a lopás megakadályozására adták ki, és nem szabad hagyni, hogy egy öregasszony éhezzen egy rossz levél miatt.
Abban a pillanatban elcsendesedett a szoba. Don Julián lépett be éppen, plébános és két bizalmas ember kíséretében.
35 éves volt, sötét öltönyt viselt, és a haja hátra volt fésülve. Jelenléte általában még Guadalajara legbefolyásosabb kereskedőit is megfélemlítette, de Rosa nem sütötte le a tekintetét.
„Mi folyik itt?” – kérdezte.
Az adminisztrátor mentegetőzni kezdett, de Rosa félbeszakította.
– A probléma az, hogy a segítségük minden értékét elveszíti, ha az elosztásáért felelős emberek inkább egy könyvelési könyv védelmét részesítik előnyben egy nyilvánvaló hiba kijavítása helyett.
Többen elsápadtak. Don Julián előtt senki sem beszélt így.
Nem volt dühös. Ellenőrizte a kasszát, megkérdezte két szomszédját, hogy ismerik-e az idős asszonyt, és megerősítette, hogy Rosának igaza van.
„Add oda Doña Jacintának az e havi és a múlt havi ellátmányt” – parancsolta. „Aztán javítsd ki a nevét.”
Amikor befejeződött az osztás, Julián megtalálta Rosát az udvaron.
– Nem sokan mernek nyilvánosan helyreigazítani.
– Nem téged javítottam ki. Egy olyan igazságtalanságot igazítottam ki, amely a te nevedet viseli.
Néhány másodpercig nézte, majd elmosolyodott.
– Ettől még nem kevésbé veszélyes a válaszod.
– Az igazság gyakran veszélyesnek tűnik azok számára, akik hozzászoktak, hogy nem hallják.
A beszélgetés majdnem egy órán át tartott. A parasztok helyzetéről, könyvekről és a lányok oktatásáról beszélgettek. Rosa megemlítette az apját, Don Alonso Valdést, aki négy évvel korábban halt meg.
Beszélt egy régi, Új-Hispániáról szóló kötetről is, amelyet annyira szeretett. Don Alonso kénytelen volt eladni egy rossz termés miatt, és Rosa soha nem talált másik példányt ugyanolyan illusztrációkkal.
Julian emlékezett a címre.
Rosa azt hitte, ezt a részletet el fogja felejteni.
Cecilia, aki végighallgatta a beszélgetés egy részét, tudta, hogy ezt nem fogja megtenni.
Öt nappal később megérkezett az első csomag. Az elveszett könyvet tartalmazta, gondosan restaurálva, Don Alonso jegyzeteivel a margókon. Julián megtalálta a gyűjtőt, aki a könyv tulajdonosa volt, és megvette.
A levélben az állt, hogy vissza szeretné adni apja egy részét a nőnek, és engedélyt kért a látogatásra.
Rosa sosem látta a könyvet.
Cecilia elrejtette egy ládában a raktárban, és elégette a levelet.
Rosa napokig várt valami jelre Juliántól. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a találkozásuk semmit sem jelentett neki.
Julian a maga részéről egy válaszra várt, ami sosem érkezett meg.
Újra írt. Mivel továbbra sem kapott választ, küldött néhány bélelt lovaglókesztyűt, emlékezve arra, hogy Rosa viselt néhány nagyon kopottat. Cecilia eltette a kesztyűket a szekrény hátuljába.
Aztán megérkezett egy könyvjelző egy préselt fehér rózsával. Rosa bevallotta Juliánnak, hogy jobban szereti a vadvirágokat az ékszereknél, mert a virágok semmit sem követelnek azoktól, akik csodálják őket.
Cecilia azt is elpusztította.
