Doña Ángela fogadta őt a hallban.

– Micsoda váratlan megtiszteltetés. Rendelem, hogy csokoládét szolgáljanak fel.

– Nem forró csokoládéért jöttem. Rosával akarok beszélni.

Cecilia az anyja mellett jelent meg.

– Beteg.

Aztán léptek hallatszottak a lépcsőn. Rosa lement, és megdermedt, amikor meglátta Juliánt.

– Mint látod, nem beteg – mondta.

Cecilia elsápadt.

Julian egyenesen Rosára nézett.

– Kérdeznem kell valamit. Miért küldte vissza a leveleimet?

– Soha nem kaptam egyet sem.

– És az apád könyve?

-Sem.

– A kesztyűk, a fehér rózsás könyvjelző és a medál?

Rosa megrázta a fejét. Minden egyes válasz fájdalmasabbá tette az igazságot. A férfi, akit közömbösnek gondolt, újra és újra megpróbált kommunikálni vele.

Julian elővette a hamisított levelet.

– Te írtad ezt?

Rosa elolvasta az első néhány sort.

– Nem. Soha nem mondanék valami ilyen kegyetlen dolgot.

Cecilia sietve közbelépett.

– Biztosan valami szobalány tette.

– Akkor meg kell magyaráznod, miért került a pecsétem a csarnokod hamvai közé.

Az ügyvéd az asztalra helyezte a fémszilánkot. A lakáj megerősítette, hogy Cecilia megkapta a csomagokat. Végül Martina azt vallotta, hogy látta az ajándékokat eltűnni a tűzben.

Cecilia az anyjára nézett segítségért, de Angela hallgatott.

– Nem engedhettem, hogy hozzámenjen feleségül! – kiáltotta végül. – Ha Rosa elmegy, mindent elveszítünk.

Rosa a mostohaanyjára fordította a tekintetét.

— Mit jelent ez?

Az ügyvéd kinyitott egy mappát.

– Apád 74 000 pesót hagyott rád. Doña Ángela csak 25 éves korodig vagy házasságodig kezelhette. Azonban jelentős részét olyan kiadásokra fordítottad, amelyeket nem te fizettél volna.

Rosa átvizsgálta a dokumentumokat. Felismerte Cecilia ruháinak számláit, egy soha nem használt hintó javításait, és olyan kirándulásokat, amelyekre soha nem hívták meg.

– Az egész házat az én pénzemből tartották fenn?

Angela most szólalt meg először.

–Miután apád meghalt, nem volt elég jövedelmünk. Mindent megtettem, hogy megőrizzem a családnevünket.

– Nem. Azt tette, ami a kényelme megőrzéséhez szükséges volt.

Cecília sírni kezdett.

„Mindig is minden a tiéd volt. A föld, a pénz, és most Don Julián is. Én csak azt a keveset próbáltam megvédeni, ami még megmaradt.”

– Nem próbáltad megvédeni magad – felelte Rosa. – Arról próbáltál meggyőzni, hogy nem érdemlem meg, hogy bárki is emlékezzen rám.

Ez az árulás jobban fájt neki, mint az elveszett pénz. Hetekig kételkedett a saját értékében, mert a hozzá legközelebb álló embereknek bizonytalanságban és függőségben kellett tartaniuk.

Julian kihasználhatta volna a pillanatot, hogy megkérje a kezét kiútként. De nem tette.

„Garza ügyvéd segíteni fog önnek visszaszerezni az örökségét” – mondta. „Még akkor is megteszi ezt, ha úgy dönt, hogy a mai naptól kezdve soha többé nem lát engem.”

Róza felnézett.

– Nem vársz cserébe semmit?

– Azt akarom, hogy a jövőjével kapcsolatos döntés az övé legyen. Ha egy nap engem választ, tudnom kell, hogy nem azért teszi, hogy elmeneküljön ebből a házból.

Apja halála óta Rosa először érezte úgy, hogy valaki nem próbál meg helyette döntéseket hozni.

A bíróság elmozdította Ángelát a vagyonkezelői posztról. Kötelezte, hogy nyújtsa be a számlákat, és adja vissza a jelzáloggal terhelt ingatlanokat. A pénz egy része eltűnt, de az ékszerek, hintók és az örökségből vásárolt földterületek eladásával a nagy részét visszaszerezhették.

Angela és Cecilia egy szerény otthonba költöztek Guadalajarában. Rosa nem állt bosszút, és nem is hagyta őket nincstelenül. Adott nekik egy kis havi zsebpénzt, elég ahhoz, hogy méltósággal élhessenek, de többé nem engedte, hogy egyetlen pesót is a pénzéből irányítsanak.

Julian távolságtartó maradt, amíg a jogi ügyeket rendezték. Egyszer írt neki, de személyesen adta át a levelet.

„Most, hogy senki sem beszélhet az ő nevében, megvárom a válaszát.”

Rosa válaszára 3 napot várt.

„Vasárnap meglátogathatsz. És ezúttal magad hozd el a csokoládét.”

Udvarlásuk hét hónapig tartott. Julián rájött, hogy Rosa nem szereti a vezetéknevét, a földjeit vagy a befolyását. Azt a férfit szerette, aki visszaadta neki a szabadságát anélkül, hogy a szívét követelte volna fizetségként.

Rosa megértette, hogy Julián ragaszkodása sosem a birtoklási vágyból fakadt. Egyszerűen nem volt hajlandó hagyni, hogy egy hazugság eldöntse azt, amihez Rosának joga van tudni.

Egy nyári délutánon Julian megérkezett egy kis dobozzal.

Benne volt az ezüst medál. Egy ékszerésznek sikerült restaurálnia, bár az egyik szélén ott maradt a tűz sötét nyoma.

Julian közvetlenül Rosa kezébe nyomta.

–Ezúttal nincsenek köztünk hírvivők vagy zárt ajtók.

– Az égés még mindig észrevehető.

–Megkérhettem volna őket, hogy cseréljék ki az egész darabot, de nem akartam. Ez a jel bizonyítja, hogy valami ellenáll a tűznek anélkül, hogy megsemmisülne.

Aztán letérdelt.

– Rosa María Valdés, beleegyezel, hogy megosztod velem az életed, most, hogy teljesen szabadon nemet mondhatsz nekem?

A mellkasához szorította a medált.

– Igen. Pontosan azért, mert szabadon választhatok.

Az esküvőre hónapokkal később került sor ugyanabban a plébánián, ahol megismerkedtek. Doña Jacinta, az idős asszony, aki miatt Rosa vitatkozott az adminisztrátorral, az első sorban ült.

Visszaszerzett örökségének egy részéből Rosa alapot hozott létre özvegyek és anyagi biztonság nélkül élő fiatalok számára. Emellett egy kis iskolát is nyitott, ahol a közeli haciendákból származó lányok megtanultak olvasni, írni és saját könyvelést vezetni.