Rosa a Valdés családi házban élt mostohaanyjával, Doña Ángela Figueroával és Ceciliával, Ángela első házasságából származó lányával. Bár mindkét fiatal nő egy fedél alatt nőtt fel, soha nem voltak igazi testvérek.

Don Alonso 74 000 peso örökséget hagyott Rosára, ezen felül némi földet Zapopan közelében. A végrendelet azonban kikötötte, hogy Ángela kezeli a pénzt Rosa 25. életévének betöltéséig vagy házasságáig.

Rosa tudta, hogy létezik ilyen ellátás. Azt viszont nem, hogy az örökségéből Cecilia ruháit, hintóit, partikat és szinte az összes háztartási költséget fedezi.

Cecilia tisztában volt a helyzettel. Azt is megértette, mi történne, ha Rosa férjhez menne: Ángela elveszítené a vagyon feletti irányítást, és fel kellene hagyniuk az évek óta folytatott életmódjukkal.

Ezért döntött úgy, hogy az ajándékok elrejtése nem elég.

Rosa kézírásának mintáját felhasználva megfogalmazott egy választ Juliannak.

„Köszönöm a figyelmet, de nem tartom helyénvalónak a levelezésünk folytatását. Kérem, ne írjon nekem többet.”

Julian kétszer is elolvasta a levelet. Bár fájt neki, tiszteletben tartotta Rosa kívánságát, és abbahagyta a keresését.

Cecilia befejezte a megtévesztést a másik oldalon.

– Hallottam, hogy néhány hölgy rólad beszél – jegyezte meg vacsora közben.

– Tőlem?

– Azt mondják, Don Julián udvariasságát önérdeknek nézted. Állítólag – mesélte nevetve – egy vidéki lány azt hitte, hogy egyetlen beszélgetés után megnyerte a szívét.

Rosa megőrizte nyugodt arckifejezését.

– Akkor Guadalajara hölgyeinek fontosabb dolgokkal kell foglalkozniuk.

Felment a szobájába, mielőtt Cecilia láthatta volna a fájdalmat a szemében.

Nem az fájt neki, hogy elvesztette a lehetőséget, hogy egy gazdag férfi felesége legyen. Soha nem álmodott a férfi vagyonáról. Fájt neki a gondolat, hogy Julián az őszinteségét gúny tárgyává tette.

Hetekkel később a plébánia megünnepelte kápolnája felújítását. Az egész környék meghívást kapott, beleértve Don Juliánt is.

Cecilia ragaszkodott hozzá, hogy Rosa otthon maradjon.

– Szégyellheted magad, ha nem vesz rólad tudomást.

– Belefáradtam, hogy kerülgetek bizonyos helyeket, mert félek, hogy mások mit gondolnak.

Amikor Rosa belépett a plébániaterembe, az első, akit meglátott, Julian volt.

Már a lányt nézte.

Olyan hideg udvariassággal üdvözölték egymást, mintha ezzel mindent el akartak volna titkolni, amit nem értettek.

– Remélem, tetszett a könyv – mondta Julian.

Róza pislogott.

– Melyik könyv?

Először azt hitte, színleli. A lány szemében azonban teljesen őszinte volt a meglepetés.

– Az, amelyik az apjáé volt.

– Nem kaptam semmilyen könyvet.

Mielőtt bármi mást kérdezhettem volna, Cecilia megjelent mosolyogva.

– Don Julián, Ignacio atya meg kívánja mutatni önnek az oltár új képeit.

Olyan ügyesen irányította a beszélgetést, hogy bárki természetesnek tartotta volna a közbelépését. Julián követte, de attól a pillanattól kezdve gondosan figyelni kezdte.

Később egyedül találta Rosát az udvaron.

„Azt hittem, megbántottam őt az első találkozásunkkor” – vallotta be.

– Pontosan az őszintesége volt az oka annak, hogy újra látni akartam.

Róza értetlenül nézett rá.

– Szóval nem gúnyolódott velem.

– Én soha nem tennék ilyet.

Egy csengő szólította a vendégeket a terembe. Nem folytathatták, de mindketten megértettek valami lényegeset: valaki csendet ültetett közéjük.

Másnap reggel Julian elkészítette az ezüstérmet, és pontos utasításokat adott a lakájának.

– Közvetlenül Rosa Valdés kisasszony kezébe kell juttatnia. Ne bízza senki másra.

A férfi alkonyatkor tért vissza a csomaggal.

– Cecilia kisasszony azt mondta, hogy Rosa asszony beteg, és nem tud látogatókat fogadni.

– Láttad őt?

– Nem, uram.

Julian rájött, hogy Rosa nem kerüli őt. Valaki a házban szándékosan megakadályozza, hogy az üzenetei célba érjenek.

Ahelyett, hogy bizonyítékok nélkül vádolta volna Ceciliát, nyomozni kezdett.

A menedzsere beszélt Martinával, a Valdés-ház egyik fiatal szobalánnyal. Először tagadta, hogy bármit is tudna, de végül bevallotta, hogy látta Ceciliát csomagokat bevinni a kis nappaliba. Később vékony papírdarabokat, szalagokat és viaszt talált a hamu között.

Julian elrendelte a tűz maradványainak összegyűjtését. Köztük volt családi pecsétjének megfeketedett töredéke.

Ezután megkérte Esteban Garza ügyvédet, hogy vizsgálja felül Don Alonso végrendeletét és Rosa öröklési iratait.

A válasz rosszabb volt, mint amire számítottam.

Ángela négy éven át több mint 26 000 pesót vett ki. Cecilia ruháit, utazásait, javításait és adósságait Rosa megélhetéséhez szükséges kiadásként könyvelte el. Emellett a föld egy részét is elzálogosította anélkül, hogy erről értesítette volna őt.

Cecilia nem pusztán féltékenységből cselekedett. Ha Rosa férjhez megy vagy érvényesíti jogait, ő és az anyja elveszítik azt a vagyont, amely kényelmes életüket biztosította.

Felismerve, hogy Julián gyanakszik, Cecilia írt egy utolsó hamis levelet, sokkal kegyetlenebbet az előzőeknél.

Rosa nevében nyilatkozva kijelentette, hogy a földbirtokos ajándékai megalázóak. Azzal vádolta, hogy egy alacsonyabb társadalmi helyzetű nővel játszik, és követelte, hogy hagyja abba az üldözését.

Ugyanakkor azt mondta Rosának, hogy Julián megint kinevette.

Ezúttal azonban Cecilia hibázott.

Julián megőrizte azt a segítségkérést, amelyet Rosa írt Doña Jacintának. Összehasonlította a két aláírást. A betűk hasonlóak voltak, de a dőlésszög és egyes szavak összekapcsolásának módja eltérő volt.

„Ezt nem Rosa írta” – jelentette ki.

Ugyanazon a délutánon egy fekete hintó állt meg a Valdés-kúria előtt.

Julián Garza ligéri lakája és Martina, a tanúskodó szobalány kíséretében érkezett. Nem vitt magával semmilyen levelet vagy ajándékot, amit el lehetett volna lopni.