Emlékeim szerint nem fénykép volt benne. A régi képeket eltávolították. Helyükön egy vékony, összehajtogatott papírdarab volt, olyan kicsi, hogy csak körömmel kellett kihajtani.
Rajta, nagymamám kézírásával, három szó állt:
Kérdezd meg az ikreket.
Hideg futott végig rajtam.
– Az ikrek? – kérdezte Luca.
Vanessa zavartan nézett rám. – Milyen ikrek?
Lassan becsuktam a medált.
„A gyermekeim.”
Az arca teljesen megváltozott.
Amióta megjelent, Vanessa most először nem összeesküvőként, nem bűnös nővérként nézett el mellettem, hanem úgy, mint aki rájött, hogy a világ nélküle is folytatódik.
„Vannak gyerekeid?”
„Egy fiú és egy lány.”
A szája elé kapta a kezét.
„Ó, Sára.”
Nem vigasztaltam.
Még nem.
Talán még sokáig nem.
De már nem akartam, hogy a gyűlölet legyen az egyetlen híd közöttünk.
Kintről egy hang hallatszott.
Egy autó ajtaja bezárul.
Luca a bejárati ajtó melletti ablakhoz lépett, és kinézett.
Arckifejezése megváltozott.
„Valaki más is van itt.”
Vanessa elsápadt.
– Nem – suttogta. – Követett engem.
„Ki?” – kérdeztem, bár már tudtam.
Vanessa a lépcső felé hátrált.
“Harang.”
Luca megfogta a kezem. Ezúttal hagytam, hogy ő is így tegyen.
Átsurrantak egy oldalsó ajtón a halványuló délutánba, cipelve a dobozt, a borítékokat, a medált, és még több kérdést, mint amennyi választ kaptunk. A fák dübörögtek a fejünk felett. A kocsifelhajtó közelében valahol kavics csikorgott.
Luca a ház mögé vezetett minket egy keskeny ösvény felé, amely az erdőn keresztül vezetett.
Vanessa követte, zihálva.
Egyszer hátranéztem.
Egy férfi állt a Bellweather-ház bejárati lépcsőjének közelében, magas, mozdulatlanul egy sötét esernyő alatt.
Nem láthattam az arcát.
De felemelte az egyik kezét, nem fenyegetően.
Üdvözlettel.
Mintha végig számított volna rám.
Mire visszatértünk Gray Hollow-ba, az este ibolyaszínűre festette az eget. Mrs. Pike a pékség ajtajában várt minket, lisztes arccal és aggodalommal a szemében.
– A gyerekek jól vannak – mondta, mielőtt megkérdezhettem volna. – Megetették, megmosdatták őket, és jelenleg egy újabb emeletről tárgyalnak.
Majdnem összeestem a megkönnyebbüléstől.
Lena futott be először, fürdéstől nedves hajjal, pizsamáját holdak borították.
“Mama!”
A karjaimba vetette magát. Ash halkabban követte, de tovább tartotta.
Luca az ajtóban állt, és a fémdobozzal a hóna alatt, kezében nagymamám medáljával figyelt minket.
Ash azonnal észrevette.
„Ez benne a csillogás” – mondta.
Mozdulatlanul álltam.
„Mit mondtál?”
A medálra mutatott.
„A csillogó valami az álmomból.”
Lena elállt a lélegzete. „Én is álmodtam! A narancssárga házban volt.”
A szívem hevesen vert.
„Milyen narancssárga ház?”
Lena felült egy székre, és meglóbálta a lábát.
„Az, amelyikben a teaillatú hölggyel van dolgunk.”
Ash bólintott.
„Azt mondta, szólnunk kell anyának, ha a sárkány megtalálja a bezárt ládát.”
A pékség konyhája elcsendesedett.
Pike asszony szeme elkerekedett.
Luca lassan letette a fémdobozt az asztalra.
Térdre borultam a gyerekeim előtt.
– Mikor álmodtad ezt?
Ash álmosan és komolyan dőlt hozzám.
„Sokszor.”
Lena bólintott. „De tegnap este a teásnéni azt mondta, siessünk.”
Lucára néztem.
Aztán Vanessára nézett, aki sápadtan és némán állt az ajtó közelében.
Nagymamám üzenete visszhangzott az elmémben.
Kérdezd meg az ikreket.
Luca szétnyitotta a kezét.
A rézmedál a tenyerében feküdt, melegen a fogástól.
Az apró, összehajtott papíron belül, az első három szó alatt egy újabb sor jelent meg ott, ahol megesküdtem volna, hogy korábban üres hely volt.
Nem tintával írva.
A papírba préselve, csak a konyhai fényben látható.
Emlékeznek arra a szobára, ahol Elena elrejtette a kulcsot.
Ash megérintette a fémdobozt.
Aztán felnézett rám Luca borostyánszínű szemével.
– Anya – suttogta –, ki az az Elena?
