„Légy humoros velem.”

Megcsókoltam az arcát.

A Bellweather-ház két órányira állt, Lake Forest csiszolt szegélyein túl, egy csupasz fákkal és borostyánnal félig benőtt kőfalakkal szegélyezett út végén. Kisebb volt, mint amire számítottam, és szomorúbb is – egy széles, régi ház sötét ablakokkal, viharvert spalettákkal és egy az egyik sarkánál kissé megereszkedett tetővel.

„Ez egy családi találkozóhely volt?” – kérdeztem.

– Mielőtt még az én időmben jártam volna – mondta Luca. – Mire észbe kaptam, a ház már majdnem teljesen üres volt.

A bejárati lépcső közelében parkolt le. Egyikünk sem mozdult azonnal.

A hely mintha várt volna.

A szél elszáradt leveleket kavart a kocsifelhajtón.

Luca rám nézett. „Ez az utolsó esély, hogy meggondold magad.”

Kicsatoltam a biztonsági övem.

„Három évvel ezelőtt meggondoltam magam, és erre építettem fel az egész életemet. Nem félek egy háztól.”

Ez nem volt teljesen igaz, de kiszálltam az autóból.

A nagymamám borítékjából származó kulcs illett a zárba.

Az ajtó hosszú, fáradt nyikorgással nyílt ki.

Bent por, cédrus és régi papír szaga terjengett. Az előszobában lepedők borították a bútorokat. Egy repedt tükör sápadt darabokban tükrözött vissza minket: Luca széles vállú és feszült, én pedig a kabátomat szorítom, mintha makacssággal távol tarthatnám a hideget.

– Könyvtár – mondta.

Követtem egy sötét faburkolatú folyosón. Portrék lógtak a falakon, arcuk szigorú és ismeretlen volt. Az egyiken egy fiatalember látható, Luca szemével és olyan elbűvölő mosollyal, hogy nem lehetett hinni neki.

– Az apám – mondta Luca minden melegség nélkül.

Carlo Moretti úgy nézett le ránk, mintha szórakozott volna a látvány.

A könyvtár ajtaja nehéz volt. Luca kinyitotta.

A szoba pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem a régi titkokat: magas polcok, hideg kandalló, zöld ernyős lámpák és egy nagy íróasztal a magas ablakok alatt. Mindent por borított, kivéve egy polcot a hátsó rész közelében.

Azonnal észrevettem.

„Valaki járt itt.”

Luca átment a szobán, és megérintette a tiszta vonalat, ahol a por felkavarodott.

“Nemrég.”

Nyugtalanság áradt szét bennem.

Az asztalon egy rézlámpa, egy repedt bőr itatós, és semmi más nem állt. Luca a kandalló mellett állt, és a székek felé nézett.

– Az apád ott ült – mondta halkan. – Én vele szemben ültem. Idősebbnek látszott, mint emlékeztem rá. Fáradtnak tűnt.

Odaléptem a polcokhoz.

„Mit csinált a nagymamám, amikor odaadtad neki a kulcsot?”

„Azt mondta, hogy túl későn hoztam egy bölcs döntést.”

„Ez rá vall.”

„Azt is mondta, hogy az igazság nélküli szerelem egyfajta ketrecbe torkollik.”

Lehunytam a szemem.

Igen. Ez is rá vallott.

Ujjaim végigsimítottak a könyveken. Legtöbbjük jogi kötet, történeti kivonat, régi számlakivonat volt. Egy cím ragadta meg a figyelmemet, mert fejjel lefelé volt: A hidak építészete.

Meghúztam.

Valami kattant a polc mögött.

Luca hirtelen megfordult.

Egy keskeny panel nyílt ki.

Néhány másodpercig egyikünk sem szólt semmit.

A polc mögött egy kis rekesz volt, nem nagyobb egy szekrénynél, benne egy fémdoboz és egy halom lezárt, kék szalaggal átkötött boríték.

A nagymamám szalagja.

Remegő kézzel nyúltam a borítékok felé.

Az elsőn a nevem állt.

Nem Sarita.

Sára.

Óvatosan nyitottam ki.

Legkedvesebb lányom,

Ezt azért olvasod, mert az igazság végre elég közel került hozzád ahhoz, hogy megérintsen. Bárcsak én magam adhattam volna a kezedbe. Sok mindent kívánok.

Először is, tudd ezt: szeretve voltál. Nem tökéletesen védve. Nem mindig őszintén. De szeretve.

Az apád nem volt egyszerű ember. Carlo Moretti sem volt az. Mindketten olyan döntéseket hoztak, amelyek formálták az életedet, mielőtt még szavaid lettek volna ellentmondani.

De a tárgy, amiért veszekedtek, sosem a pénz volt. Hanem a bizonyíték.

Felnéztem.

„Mire utaló bizonyíték?”

Luca nagyon mozdulatlan volt.

Folytattam az olvasást.

Évekkel ezelőtt Carlo Moretti a Bellweather House-t használta olyan feljegyzések tárolására, amelyek családokat, vállalkozásokat és hírnevet tehettek volna tönkre Chicagóban. Az apád segített nekem eltávolítani ezeket a feljegyzéseket, amikor Carlo a családunkra fordította a figyelmét. Nem kincseket lopott. Befolyást lopott.

Az Aurórán kívüli földterület vált a rejtekhelyévé, mivel senki sem néz alá annak, amiről azt hiszi, hogy már amúgy is értékes.

A doboz már nem biztonságos itt.

Vidd el annak a nőnek, aki megtanított narancsteát készíteni.

Elszorult a torkom.

„A nő, aki megtanított narancsteát készíteni, a nagymamám volt.”

Luca közelebb lépett.

„Lehet, hogy valaki másra gondolt?”

„Nem. Senki más nem tudta ezt.”

Nyúltam a fémdoboz felé. Zárva volt, de a borítékban lévő kulcs nem illett bele.

Luca megvizsgálta a zárat.

„Ez újabb.”

A második boríték apámnak volt címezve.

Haboztam, aztán kinyitottam.

Belül egy oldal volt.

Dániel,

Megtanítottad a lányainkat, hogy jobban féljenek a csalódástól, mint a veszélytől. Ez volt a legnagyobb hibád.

Ha Sarah valaha is ebben a szobában állna, hadd válasszon mást, mint mi.

Nincs több csend.

ÉS.

Lassan leültem apám régi székébe.

Oly sokáig tiszta sorokban képzeltem el a családomat: a nagymamám melegszívű, az apám hideg, Vanessa önző, én pedig ostoba. Most minden vonal elmosódott. Az emberek egésszé és bonyolulttá váltak, nem azért, mert a döntéseik kevésbé fájtak, hanem azért, mert a történet nagyobb volt, mint gondoltam.

Luca letérdelt a fémdoboz mellé.