Egy susogó hang töltötte be a fülemet. Megragadtam az asztal szélét.

„Meghalt a nagymamám. Elmentem a temetésére.”

Luca arcát csendes bánat töltötte el.

„Tudom.”

„Azt mondod, hogy a nagymamám még élt az esküvőnk előtt? Hogy ő találkozott veled?”

“Igen.”

A szoba megdőlt. Túl gyorsan felálltam, és hátralöktem a széket.

„Nem. Az lehetetlen. Láttam a koporsót. Fogtam anyám kezét. Néztem, ahogy leeresztik a földbe.”

– Nem tudom, mi történt, amikor tizenhat éves voltál – mondta Luca óvatosan. – Csak azt tudom, hogy a nő, akivel találkoztam, Elena Rivasnak hívta magát, és olyan dolgokat tudott, amiket csak a nagymamád tudhatott.

„A nagymamám neve Elena volt.”

„Tudom.”

Egyenetlenül vettem a levegőt.

Régi emlékek villantak fel bennem, mint a napfényre tartott diák: nagymamám konyhája, a narancshéj és a fahéj illata, ahogy a kezeim a pitetésztán vezettek, ahogy Saritának nevezett, amikor senki más nem tette. A temetése szürke és hideg volt. Apám mereven állt a sír mellett. A nővérem azért sírt, mert mindenki más is sírt.

És most egy levél hevert az asztalomon, amit ő írt.

Ne bízz az aláírásban. Ne bízz a túl könnyen adott bocsánatkérésben.

Mindkét kezem a szám elé kaptam.

– Életben volt – suttogtam.

„Azt hiszem, meg akart védeni téged.”

„Azzal, hogy hagytad, hogy elhiggyem, hogy halott?”

Luca összerezzent.

A kérdésre nem volt jó válasz.

Halk kopogás hallatszott a lakás ajtaján.

Mindketten lefagytunk.

Aztán Mrs. Pike hangja szólt: „Én vagyok az. És két kakaóval borított polgár.”

Gyorsan összehajtottam a levelet, bár a kezem még mindig remegett.

Az ikrek csokoládébajuszban és az alaposan elkényeztetett gyerekek meleg, álmos elégedettségével zuhantak be. Lena egyenesen az ölembe mászott, és visszakényszerített a székembe.

– Fázol, anya.

„Jól vagyok.”

Mindkét apró kezét az arcomra helyezte.

– Akkor mondod ezt, amikor nem vagy jól.

A szoba túlsó végében Luca olyan arckifejezéssel figyelt minket, amit nem tudtam megfejteni. Ash odalépett hozzá, és egy fagombot nyújtott felé.

„A sárkánypolgármesterért” – mondta.

Luca úgy fogadta, mintha Ash valami felbecsülhetetlen értékűt ajánlott volna fel neki.

“Köszönöm.”

„Ez egy pajzs.”

„Akkor biztonságban tartom.”

Ash bólintott.

Valami megenyhült bennem a látványra. A gyerekeim, akik eddig csak az én világképemet ismerték, helyet csináltak egy másik embernek. Nem egyszerre. Nem vakon. Hanem óvatosan, ösztönösen, ahogy a gyerekek szokták, amikor a kedvesség következetes.

Később, miután elaludtak, Luca az ablaknál állt.

– Előbb kellett volna szólnom – mondta.

“Igen.”

„Azonnal szólnom kellett volna a Bellweather házról, amint megtaláltalak.”

“Igen.”

„Féltem.”

Ránéztem. „Miről?”

„Hogy ha túl hamar hozzátennék még egy titkot, örökre bezárnád az ajtót.”

„Majdnem így is tettem.”

„Tudom.”

Egy autó haladt el alattuk, a fényszórók a mennyezeten csíkosan világítottak.

„Nem te döntöd el, melyik igazságot élem túl” – mondtam.

Elfordult az ablaktól.

„Nem. Nem.“

Válaszának egyszerűsége elvette a dühöm hevét. Azt akartam, hogy harcoljon ellenem. Három év fájdalmát akartam egyetlen vitába üríteni, hogy ez elég legyen. De kezdtem megérteni, hogy a gyógyulás nem egy megnyert vita. Hanem egy sor szoba, amelyeken lassan beléptem.

– El kell mennem a Bellweather-házba – mondtam.

Luca arca kiélesedett. – Sarah…

“Nem.”

Megállt.

„Nem védhetsz meg ettől azzal, hogy távol tartasz. Nem, nem újra.”

Egy hosszú pillanatig hallgatott.

Aztán bólintott.

„Együtt megyünk.”

– Nem – mondtam, és a hangom megnyugodott. – Mindannyian óvatosan megyünk. A gyerekekkel nem. Még nem. Mrs. Pike megtarthatja őket holnap délután. Te meg én megyünk, és te elmondasz nekem mindent, amire emlékszel, mielőtt kérdeznem kellene.

Szája sarka összeszorult, nem haragtól, hanem elfogadástól.

“Minden rendben.”

Azon az éjszakán az álom darabokban jött.

Arról álmodtam, hogy a nagymamám a folyosó végén áll, egyik kezét felemelve, arcát árnyék takarja. Amikor felébredtem, a hajnali fény alig érte el az ablakokat. Az ikrek összekuszálva aludtak a szobájukban, Lena lába Ash takaróján, Ash keze a gombbádogot szorongatta.

Palacsintát sütöttem, mert a félelemnek szüksége volt valami hétköznapira, ami mellette áll.

Luca hétkor érkezett a kávéval, öltöny helyett sötétkék pulóvert viselt.

Léna azonnal észrevette.

„Találtál egy színt.”

„Megtettem.”

„Nem lila.”

„Kis lépéseket teszek.”

A nő ünnepélyes bólintással fogadta ezt.

Ash a leve felett méregette.

– Ma elmész anyával?

“Igen.”

„A titkos házba?”

Luca rám nézett.

Nem Ash előtt mondtam ki ezeket a szavakat. Valahogy a levegőből gyűjtötte össze őket.

– Igen – válaszoltam halkan.

„Ijesztő?”

„Még nem tudom.”

Ash összevonta a szemöldökét. „Akkor hozz egy zseblámpát.”

Luca tekintete ellágyult. „Ez jó tanács.”

– És rágcsálnivalók – tette hozzá Lena. – A titkos házakban valószínűleg nincs keksz.

Délre Mrs. Pike elhelyezte az ikreket a pékség pultja mögött kifestőkönyvekkel, almaszeletekkel és azzal a felhatalmazással, hogy elutasítson minden „túl komornak” tűnő vendéget. Lena komolyan vette ezt a felelősséget. Ash részletes térképet rajzolt egy kastély körüli esővíz-elvezető rendszerekről.

Mielőtt elindultunk, Mrs. Pike félrehívott.

„Biztos?”

“Nem.”

„Jó. Azok az emberek, akik biztosak a régi titkokban, általában először botlanak meg.”

Majdnem elmosolyodtam.

Aztán valamit a tenyerembe nyomott. Egy apró ezüst sípot.

„Fiatalabb koromban használtam ezt szállításokkor. Elég hangos volt ahhoz, hogy felébressze a halottakat. Vagy legalább egy kíváncsi szomszédot.”

„Pike asszony…”