Isabel egy naplóba jegyezte fel a bevételeit és kiadásait. Julián fejlesztette a nyomdát és új tételeket készített. Sót vettek, kijavították a pajtát, és elkezdtek félretenni néhány pénzt.

Julián lassabban érő sajtokat is készített, amelyeket a hűvös pincében tárolt. A hegyoldal sóját és fűszernövényeit azzal a gondossággal használta, amit nagyapjától tanult. Teresa minden titkot tudni akart; elmagyarázta, hogy egy mesterség elsajátítása nem a mozdulatok ismétléséről, hanem a figyelemről szól. Isabel a könyvelőasztaltól hallgatott. Hosszú idő óta először tudott a következő hónapra gondolni anélkül, hogy csak arra gondolt volna, mit kell eladnia a túléléshez.

A tanya talpra állt.

De Doña Jacoba, aki túl gyakran járt arra az úton, elterjesztette a hírt, hogy Isabel házában lakik egy férfi.

Több vendég is abbahagyta az üdvözlését. A mise alatt Esteban atya a nők becsületéről beszélt, miközben a padsorai felé nézett.

Isabel Teresával és Rosával a kendőjében távozott. Otthon Julián a tűzhely mellett ülve találta.

– Ha a jelenlétem káros rád nézve, keresek másik helyet.

Felnézett.

– És abbahagyják majd a beszélgetést, amikor elmész?

Julián hallgatott.

– Inésnek ennie kellett.
– Neked munkára volt szükséged.
– Nem fogok bocsánatot kérni, amiért ajtót nyitottam.

Don Anselmo sem hitt a pletykának. Továbbra is sajtot árult, és megkérdezte a suttogókat, hogy hoztak-e ennivalót annak a teremtménynek, mielőtt megítélte volna, hogy kit tett.

Egyik éjjel, amikor a lányok aludtak, Julián bevallotta, hogy Elena megkérte, hogy várjon, mielőtt átkelnek a patakon.

– Azt mondtam, tudom a lépést.
– Ezt hallom magamtól folyton.

Izabella mellette maradt.

– Tévedtél.
– De nem akartad bántani.

Megszorította a csészét.

– Néha azt gondolom, hogy nem kellene újra boldognak lennem.

„Inésnek látnia kell téged élőben, Julián.”
„Emlékszel az anyjára anélkül, hogy mindennap büntetned kellene magad.”

A beszélgetés nem törölte el a fájdalmát. Lehetővé tette számára, hogy megossza.

Hajnalban Izabella új virágokat talált a gránátalmafán. Megérintette a törzset, és az apjára gondolt, mindenre, amit el akart volna mondani neki.

Ramiro júliusban tért vissza.

Egy bérelt kocsin érkezett Beatrizzel, egy terhes nővel és egy Mateo nevű 8 éves kisfiúval.

Julián a kapun kívül üdvözölte őket, de Ramiro követelte, hogy beengedjék. Isabel visszatért a piacról, és a folyosón találta, amint a javításokat vizsgálgatta.

– Most már tényleg úgy néz ki, mint egy ingatlan, ami megér valamit.

Elhagyta a kosarat.

– Mit csinálsz itt?

„Azért jöttem, hogy elintézzem a dolgaimat.”
„El fogom adni a ranchot.”

Elővett egy összehajtogatott dokumentumot.

Isabel érezte, hogy egyre szűkül körülötte az udvar.

– Apám rám hagyta ezt a földet.

–Még mindig házasok vagyunk.
–Van egy vevőm és adósságaim, amiket ki kell fizetnem.

Beatriz meglepetten nézett rá. Ramiro elhallgattatta, mielőtt a lány kérdezhetett volna.

Teresa kijött a konyhából, amikor felismerte a hangot. Hónapok óta képzelte a visszatérését: az apja hoz valamit a városból, felemeli a karjába, és Rosa felől érdeklődik. Most rá sem nézett. A lány hátrált, amíg meg nem találta Juliánt a folyosón. Nem próbálta elfoglalni senkinek a helyét. Lehajolt, hogy megkérdezze tőle, be akar-e jönni a nővéreivel, és követte, amikor a lány bólintott.

Izabella Beatrizhez fordult.

– Elmondta neked, hogy itt hagyta a terhes feleségét?

A nő a hasára tette a kezét.

Ramiro letelepedett egy üres szobába, és bejelentette, hogy senki sem tudja kilakoltatni. A következő néhány napban nem dolgozott. Árakról beszélt, lenézte Juliánt, és Mateót használta fel üzenetek kézbesítésére a városba.

Izabella a gránátalmafa alatt találta a fiút, és vacsorát kínált neki.

Lassan evett, várva, hogy valaki szóljon neki, mikor kell abbahagynia.

– Többet is vehetsz.

Máté először tagadta. Aztán beismerte.

Beatriz nem az anyja volt. Az anyja Zamorában élt, és Ramiróhoz küldte lakni, mert nem akarta, hogy otthon legyen.

– Apám szerint így rendes családnak tűnünk.

Izabella letette a merőkanalat.

A fiú a tányérjára nézett.

– Nem tudtam, hogy van itt másik család is.

Hozott neki egy meleg tortillát.

– Nem vagy hibás azért, amit mond.

Napokkal később három törött sajtosdobozt és a padlón heverő tönkrement adagokat találtak. Ramiro mosolyogva nézte, ahogy takarítanak.

– Talán most már nem szőnek terveket azzal, ami nem az övék.

Isabel legszívesebben sikított volna. Julián alig érintette meg a vállát.

– Ellenőriznünk kell, mit mondanak a dokumentumok.

Elmentek Don Anselmóhoz. A boltos meghallotta a fenyegetést, és rákérdezett az okiratra, amelyet Don Eusebio 1890-ben készített.

Izabella nem tudta, miről beszél.

Don Anselmo kinyitott egy pult alatt tárolt dobozt.

– Ezt a vallomást azért tartottam meg, mert apád megkért rá.
– Azt hittem, a másik nálad van.

Az okirat kikötötte a ranch Isabelnek való átruházását, és kifejezetten fenntartotta a beleegyezését minden jövőbeni eladáshoz. Aláírásokat, pecséteket és hivatkozást tartalmazott a közjegyzői iratokra. Ramiro szerepe egy korábbi helyzetre vonatkozott.

Nem volt elég csak megmutatni és megbeszélni: Don Anselmo elkísérte őket, hogy megerősítést kérjenek az archívumban.

Amikor visszatértek az oklevéllel, Isabel összekulcsolt kézzel ült az ölében.

Az apja már akkor is a védelmére gondolt, amikor még azt a férfit védte, aki végül elhagyja.

Azon az éjszakán a gránátalmafa mellett sírt. Julian a közelben maradt anélkül, hogy félbeszakította volna.