A férje elhagyta, amikor terhes volt… mégis ajtót nyitott egy férfinak, aki egy halálán lévő gyermeket hordott a karjában.

A leendő vevő a dokumentumok meglátásakor visszakozott. Ramiro mindenkit azzal vádolt, hogy becsapják, és kora reggel inni kezdett.

Mateo Isabelt kereste a konyhában.

„Hallottam, ahogy a fáról beszélt.
Azt mondta, hogy ha nem veheti el a ranchot, akkor elvesz tőled valamit, ami tényleg bántani fog.”

Izabella térdelt le előtte.

– Jól tetted, hogy elmondtad.

– Nem akarom, hogy haragudjon rám.

– Majd mi gondoskodunk rólad.

Beatriz másnap megszólalt. Ramiro elmondta neki, hogy özvegyember, és hogy vissza fognak térni egy elhagyatott birtokért.

„Most már tudom, hogy hazudott nekem.”
„Ha a hatóságok kérdezik, elmondom nekik, mit láttam.”

Isabel megköszönte nekik a döntést, anélkül, hogy úgy tett volna, mintha minden eldőlt volna. Don Anselmo elvitte a fenyegetéseket a bíróságra, a végrehajtó pedig elment a farmra, hogy figyelmeztesse Ramirót, amíg a szabadon bocsátását lefolytatták.

A tűz éjszakáján Bruno mindenkit felébresztett, mielőtt a füst elérte volna a hálószobákat.

Isabel kiment a folyosóra, és lángokat látott a gránátalmafa tövében. Ramiro ott volt egy üveg petróleumlámpával.

Egy pillanatig csak a kéreg ropogását hallotta.

Aztán a lányok után rohant.

Beatriz magához vette Rosát; Julián Inést. Teresa és Mateo követték őket a kúthoz, messze az égő ágaktól.

Ramiro megpróbált Isabelhez közeledni. Bruno a lábára ugrott és hátralökte. Julián közbelépett és kihúzta a folyosóról.

Isabel vizet kezdett locsolni a fára. Julián segítségért kiáltott, miközben egy másik vödörrel kísérte.

Mateo Beatriz mellett tartotta Inést, aki Rosát és Teresát védte. A fiú remegett, de nem engedte el a babát.

Az ugatás és a fény vonzotta a szomszédokat. Konténerekkel érkeztek és Ramirót fogva tartották, míg mások láncot alkottak a kútból.

A tűz elérte az alacsony ágat. A ház még mindig veszélyben volt, amikor sikerült megfékezniük.

Mire befejezte, Isabel teljesen átázott, a kezei sajogtak. A gránátalmafa elvesztette koronájának egy részét, de a törzse szilárd maradt.

Nekitámaszkodott, mit sem törődve a korommal.

A seriff hajnal előtt érkezett meg és elvitte Ramirót. A tűznek voltak szemtanúi, fenyegetésekről számoltak be, és egy elhagyott üveg is volt a gyökerek között.

Beatriz beszámolt a történtekről, majd elindult Zamorába, ahol egy testvérnő beleegyezett, hogy fogadja őt.

Mateo ideiglenesen a tanyán maradt, amíg a hatóságok eldöntötték, ki gondoskodhat róla.

Amikor Isabel rajtakapta, hogy az utat nézi, megkérdezte, hogy neki is el kell-e mennie.

–Itt akarok élni.
–Itt akkor is beszélnek velem, ha nem kell mondanom semmit.

Izabella megölelte.

„Mindent megteszek, hogy biztonságos helyen legyél.”
„Ezt nem fogod egyedül eldönteni.”

Konzultáltak az anyjával, tanúvallomásokat gyűjtöttek, és követték az eljárásokat. A meghatalmazás később megérkezett, egy papírra írva, amit Mateo többször is kért, hogy mutassa meg.

Teresa a nevére mutatott.

– Azt mondja, maradsz.

A fiú hitetlenkedve mosolygott.

Azon a délutánon Isabel helyet készített a holmijainak. Kevés volt belőlük: egy ing, néhány szandál és egy hiányos lábú faló. Mateo letette a polcra, és várta, hogy valaki nevetni kezdjen. Julián felvette, hogy megjavítsa. Teresa hozott neki egy tiszta rongyot, hogy leporolja. A fiú ott állt, és nézte, ahogy a kezek a kis kincsével foglalkoznak, anélkül, hogy cserébe bármit is kért volna.

Ramirót elítélték a tűzesetért. Isabel vagyonát a dokumentumok biztosították, és a vállalkozás lassan újraindította működését.

Doña Jacoba jött bocsánatot kérni. Teresa otthagyta várakozni, amíg felhívta az anyját.

Esteban atya szintén bocsánatot kért, és nyilvánosan elismerte, hogy elítélte a segítséget, amelyet neki magának kellett volna felajánlania.

Izabella elfogadta a bocsánatkérést, nem feledkezve meg arról, hogy mibe kerültek.

Ősszel egy hajtás jelent meg a gránátalmafa égett oldalán. Julian látta meg, miközben a kerítést ellenőrizte.

Isabel egy érett gránátalmával közeledett.

Törzsönként osztogatták a gabonát.

– Beleszerettem – mondta.
– Nem akarom, hogy a hálámat kötelezettségnek tekintsd.

Hosszan nézte.

– Én is szeretlek.
– És még mindig félek.

– Lassan mehetünk.

Izabella megfogta a kezét.

Nem volt azonnali esküvő. Továbbra is kapcsolatban állt Ramiróval, és egyikük sem akarta úgy felépíteni az új életét, mintha a múlt meg sem történt volna. Együtt maradtak, vezették a háztartást és gondoskodtak a gyerekekről, anélkül, hogy egy ünnepségtől követelték volna, hogy begyógyítsa a sebeiket.

Az esküvő évekkel később történt, amikor Ramiro halála, amelyet hivatalosan jelentettek, lehetővé tette Isabel számára, hogy férjhez menjen.

Volt vakond, tamalé, gitár és hárfa. Teresa Mateóval táncolt; Rosa és Inés, akik gyerekkoruk óta testvéreknek hívták egymást, virágot osztogattak. Bruno, aki mostanra ősz hajú volt, az asztal alatt aludt, ahol a sajtokat szolgálták fel.

Végül egy moreliai kereskedő rendelte meg a termelést. Több tehenet vásároltak, raktárat építettek, és segítséget is felbéreltek. Isabel a saját nevén vezette a könyvelést és a földet.

Még két gyermekük született: Eusebio, akit a nagyapáról neveztek el, és Elena, mivel Isabel azt javasolta, hogy a Julián által elvesztett szeretetnek is legyen helye abban a családban.

Könnyekkel a szemében fogadta el.

Mateo megtanulta a sajtkészítés mesterségét, és soha többé nem kérdezte meg, hogy maradhat-e.

Csendes délutánokon Isabel és Julián a gránátalmafa alatt ültek, és nézték a játszó gyerekeket. A törzsön még mindig látszott a sebhely.

Teresa egyszer megkérdezte, hogy helyettesítsék-e őt.

Isabel végighúzta a kezét a sötét kérgen.