– Azt hittem, eltörik a deszka.

– Holnap megpróbál egy másikat – mondta Isidro.

Hónapok óta most először várta igazán a következő napot.

Hetekkel később megkérte, hogy készítsen egy kis dobozt a holmijainak. Antonia négy délutánt vett rá. Igazította az illesztéseket, amíg a fedél rendesen le nem záródott, de egy sarok csiszolása közben letört egy apró szilánk. Ki akarta cserélni a darabot.

– Akkor egy másik dobozzal kell kezdened – mondta Isidro. – Ezt már elkészítetted.

Antonia felvitte a dobozt a szobájába. Beletette a régi ház kulcsát, amit még mindig nem tudott kidobni, és az első levelet, amit anyja írt neki a kiköltözés után. A dobozt az ágya mellé tette. A sérült sarok megérintése pontosan eszébe juttatta, mikor húzta túl szorosra a szerszámot, és hogyan fejezte be a munkát.

Néhány nappal később, miután a többi ügyfél elment, Isidro felhívta a bankban. Elővett egy vászonba csomagolt váltót az íróasztala fiókjából.

– Nicolás Ledesma 6 évvel ezelőtt írta alá. 1200 pesót kölcsönadtam neki, amikor a bankok lezárták a hitelét.

Antonia felismerte férje aláírását. Alatta egy tanú aláírása volt, a hátoldalon pedig egy nyilatkozat, amely fizetési garanciaként megemlítette Nicolás egyes jogait a cégben.

– Soha nem beszélt nekem erről.

„Megkért, hogy ne mondjam el neked. Azt mondta, zavarban lenne, ha aggódna miattad, amikor épp most szerezted meg a szerződést a kemencékre.”

Antonia emlékezett arra a szerződésre. Nicolás ragaszkodott hozzá, hogy vacsorával ünnepelje meg. Isidro eközben egy fiatalabb barátjára bízta a megtakarításait.

– Fizetett neked valamit?

– Két évig. Aztán elkezdte mondogatni, hogy rosszul megy az üzlet. Háromszor meglátogattam. Akkor hagytam abba, amikor arra kényszerítettek, hogy a raktár előtt várjak, amíg ő bent volt.

Isidro letette a váltót az asztalra. Antonia látta a félkövérrel szedett esedékességi dátumokat. Ha a kölcsönt nem fizetik ki, az ácsnak joga van követelni. A garancia megköveteli, hogy megvizsgálják a számlák egy részét, amelyet Nicolás az első tárgyaláson kívül megtartott.

– Tudta, hogy ki vagyok, amikor bejöttem söpörni?

–Egy héten belül megtudtam. Azt is tudtam, hol tartotta ezt a papírt.

– Miért pont most mutatod meg nekem?

Isidro ránézett a pochote gyümölcsös dobozra, amit Antonia hozott délután, hogy megmutassa neki, ha elkészül.

„Mert folyton jössz, pedig megmondtam, hogy nem fogok fizetni a söprésért. Vissza akarom kapni, amit kölcsönadtam neked, Antonia. Ha segíteni akarsz, tudnom kell, hogy utánanézel a számláknak, még akkor is, ha nem találsz benne mindent, amire számítasz.”

Újra elolvasta a váltót. Azért jött a műhelybe, hogy kipihenje a pereskedést, és szembesült egy adóssággal, amit Nicolás eltitkolt mindkettőjük elől.

„Azt szeretném, ha az ügyvédje ezt felülvizsgálná” – mondta. „És akkor eldöntheti, hogy benyújtja-e a pert.”

Isidro megtartotta a dokumentumot.

– Majd én megteszem.

Antonia ügyvédje azt tanácsolta az ácsnak, hogy forduljon a megállapodást bejegyző közjegyzőhöz. Megőrizték a garancialevél másolatát és egy későbbi jegyzetet, amelyben Nicolás elismerte, hogy továbbra is tartozik a kölcsön egy részével. Isidro engedélyezte a követelést. Antonia a kártérítéséből fizetett a másolatokért, és elkísérte az idős férfit, hogy megtalálja a tanút, egy közeli városban élő volt vasmunkást.

Amikor Nicolás megkapta az értesítést, hírvivőt küldött Antonia szobájába. Felajánlotta, hogy megemeli az első tárgyaláshoz képest járó kártérítést, ha Isidro visszavonja a keresetet. Antonia elvitte a levelet a műhelybe.

„Többet kínál, mint amennyit 14 hónap alatt ígért” – mondta.

Isidro megvizsgálta a papírt, majd visszaadta.

– Még mindig nem mondta, hogy fizetni fog nekem.

A váltót érintő perben felül kellett vizsgálni Nicolás céggel kapcsolatos jogait. Antonia ismerte ezeket a raktárakat, és azonnal észrevett valami furcsát a bíróságnak benyújtott dokumentumokban: kevesebb gerendát és cserépet soroltak fel bennük, mint amennyit vásárolt. A bíró már az első perben is vizsgálta ezeket az eltéréseket, de akkor még nem tudta bizonyítani, hová tűnt az áru.

Két éjszakát töltött azzal, hogy régi számlákat hasonlított össze az új példányokkal. Három szállítmányt talált, amelyek egy olyan raktárnak voltak címezve, amelynek a nevét még soha nem látta. A dátumok megegyeztek azokkal a napokkal, amelyeken Doña Domitila-ról gondoskodott. Az egyik lapon Nicolás könyvelőjének kézírásával javítás volt; az eredeti összeg látható volt a tinta alatt.

Másnap reggel Eloyt kereste, egy szekérhajtót, aki a cégnél dolgozott, amíg Nicolás el nem bocsátotta. Egy fogadó mögött találta, amint egy kereket javított. Eloy nem volt hajlandó vele ott beszélni.

„Még mindig tartozom a főnöknek” – mondta.

– Számításaim szerint már elvégzett munkával tartozik neked. Emlékszem a tlacolulai útjaira.

A férfi lelépett a volánról, és most először nézett rá.

– Akkor arra is emlékezni fog, hogy nem szerette, ha éjszaka terhet cipelek.

Eloy két szállítmány számláit az utazótáskája bélése közé varrta. Az utolsót sosem fizették ki neki, ezért azért tartotta meg őket, hogy igényt tarthasson rá. Egy raktárépület volt rajta feltüntetve, amit Nicolás egyik unokatestvére bérelt. Antonia felismerte a régi cége gerendáira bélyegzett márkát.

Elvitte a nyugtákat az ügyvédnek. Az ügyvéd bírósági végzést kért az Isidro garanciájához kapcsolódó áru megvizsgálására. A bíró egy tisztviselőt küldött a raktárba egy vizsgálati paranccsal. Antonia elkísérte Isidrót és Eloyt; egyikük sem akarta otthon megvárni a híreket.