Miklós már ott volt, amikor megérkeztek. Nyitva tartotta a kaput, és egy munkással vitatkozott, aki deszkákat rakodott egy kocsira. Megdermedt, amikor meglátta a tisztet.
– Az unokatestvéremé – mondta.
– Ellenőrizzük – felelte a férfi, és megmutatta neki a rendelést.
Bent cserép- és gerendahalmok hevertek, melyeket a forgalmazó monogramja jelölt. Antonia az egyik rakományhoz lépett. A kötélen még mindig ott volt annak a beszállítónak a címkéje, akivel évekig tárgyalt. Felismerte a kézírását a csomó alatti megrendelésen.
Nicholas követte a polcok között.
– Sikerült rávenned őket, hogy vizsgálják felül egy régi adósságot, hogy bejuthassanak ide.
– Isidro benyújtotta a saját keresetét. Megtaláltam a számlákat.
– Pénzt ajánlottam fel.
– És Eloyt az övé nélkül hagytad.
A tiszt megkérte őket, hogy álljanak félre, amíg megszámolja az árut. Antonia emlékezett azokra a reggelekre, amikor Nicolás megcsókolta, mielőtt elhagyta a kórházat, és magával vitte az imént aláírt papírokat. Az egymásra rakott gerendák láttán végre rájött, mit csinált a férfi azokon a délutánokon.
Az ellenőrzés nem változtatta meg az első ítéletet. Újabb követelést nyújtott be, a leltárban nem megfelelően rögzített szállítmányok alapján. A váltó, Eloy számlái és a raktárban található ellenőrzött jelölésekkel Isidro követelhette a kölcsön visszafizetését. A fiatalabb partnerek, akik addig Nicolást támogatták, saját elszámolást kértek, amikor megtudták az elrejtett áru értékét.
Nehéz hónapok voltak azok. Nicolás dokumentumokat vitatta, Eloy emlékezetét kérdőjelezte meg, és azt állította, hogy Antonia azért hatolt be a raktárba, hogy ártson neki. Válaszul dátumokat, megrendeléseket és beszállítói ajánlásokat küldött be. Élete felét azzal töltötte, hogy megtanulja, hogyan kell nyomon követni a szállítmányt a megrendeléstől a célállomásig. Soha nem akarta, hogy a férje ellen kelljen ezt tennie.
Nicolás végül kamattal fizette ki Isidro adósságát. A leltárfelülvizsgálat miatt Antonia vállalathoz való hozzájárulásának értékét is ki kellett igazítani. A partnerek felajánlották neki a lehetőséget, hogy maradjon és folytassa a vezetést. Azt is felajánlották, hogy megvásárolják a részvényeit egy olyan áron, amely tükrözi a valós pénzügyi helyzetet.
Antónia elvitte a javaslatokat a műhelybe, és kiterítette őket a padon.
„Tizenhat éven át azt akartam, hogy engedjenek visszatérni ahhoz az asztalhoz” – mondta Isidrónak. „Most, hogy megtehetem, nem akarok velük ülni.”
Úgy döntött, eladja nekik a részesedését. A pénzből kibérelt egy nagy, keskeny üzletet a központ közelében, és saját nevén nyitott egy kis disztribúciós vállalkozást. Megtartotta azokat az építési megrendeléseket, amelyeket jól ismert. A hátsó szobában egy munkapadot állított fel a zárás utáni famegmunkáláshoz.
Nem bujkált senki elől, aki tanította. Az első eladásra kínált dobozokon az aláírása mellett egy apró jel díszelgett, amelynek gravírozásában Isidro segített neki. Az öregember néha délutánonként bejött, hogy ellenőrizze a kötést, vagy szóljon neki, hogy túl sok fát távolított el. Hat hónapig szinte naponta dolgoztak. Antonia megtanulta, mely darabokat tud pochote fából készíteni, és melyek illenek jobban a mesquite-hoz. Azt is megtanulta, hogy a vágás előtt megálljon, amikor a fa erezete iránya megváltozik.
Nem mindenki fogadta szívesen a környéken. Néhányan ismételgették Nicolás verzióját az eseményekről: hogy büszkeségből tette tönkre az üzletet, majd beperelte őket, hogy bosszút álljon. Antonia véletlenül meghallotta ezeket a megjegyzéseket, amikor olajat vagy szöget vásárolt. Visszament a boltba, ellenőrizte a napi szállítmányokat, és ahogy leszállt az este, folytatta a munkát azon a darabon, ami éppen a munkaasztalon volt.
Doña Domitila csütörtökönként kezdte látogatni. Az ajtó közelében ült, hímzett, vagy beszélgetett bárkivel, aki bejött vásárolni. Egyik nap kivitte a régi pochote-dobozt a pulthoz.
„Ezt a sarkot a lányom rongálta meg” – mondta egy hölgynek, aki ékszerdobozt rendelt. „Ez volt az első, amit ő készített.”
Antonia el akarta rejteni, de a vevő ragaszkodott hozzá, hogy közelről is láthassa. A következő hónapban rendelt egy másik dobozt a nővérének. Ezután érkeztek a megrendelések egy kis íróasztalra és egy asztalra, amely különböző árnyalatú fából készült. Antonia felvett egy tanoncot, és még azelőtt írásba foglalta a fizetését, hogy az egyáltalán szerszámhoz nyúlt volna.
Isidro még két évig nyitva tartotta a műhelyét. Egyik reggel bejelentette, hogy bezár, amint befejezi a függőben lévő megrendeléseit. Minden alkalommal fájt a háta, amikor a munkaasztal fölé hajolt, és volt egy lánya, aki már egy ideje kérte, hogy költözzön közelebb otthonához. Antonia odament, hogy segítsen neki a deszkák rendszerezésében.
Amikor végeztek, kinyitotta a szerszámosfiókot, és elővette a mesquite nyelű vésőt. Az évek óta simára kopott fában egy apró bemélyedés tátongott ott, ahol a hüvelykujja pihent.
– Az apám már dolgozott vele, mielőtt én – mondta Isidro. – Tedd oda, ahol használni fogod.
Antonia mindkét kezével üdvözölte. Emlékezett az első görbe barázdájára és a türelemre, amellyel az öregember kijavította a csuklóját. Meg akarta köszönni neki a váltót, a műhelyt, hogy annyiszor hagyta visszatérni kérdés nélkül. Isidro az ajtóra mutatott: a lánya várta, hogy hazavigye, és kezdett sötétedni.
Másnap Antonia letette a vésőt a hátsó szobában lévő padra. A pochote-doboz az asztalán maradt, anyja levele és az első, csak a nevére írt szerződés mellett. Mielőtt kinyitotta volna a boltot, megigazította a véső nyelét a tenyerében, és visszahelyezte a helyére.
