„Védd meg a lányt, és hagyd beszélni” – figyelmeztetett. „Ha 400 ember előtt hazudik, csak a saját hangján tegye.”

8 perc volt még hátra.

Beatriz már magabiztosan kereste Elenát a folyosókon.

Elena Mateóval hagyta Inést.

„Visszajössz?” – kérdezte a lány.

– Mindig visszajövök, ha hívsz.

Elena éppen akkor érkezett a színfalak mögé, amikor az intézményi videó elkezdődött. Megjelentek az iskolák, a népkonyhák és az önkéntesek.

Aztán egy fotó Inésről, amint alszik a plüssmackójával.

A képernyő elsötétült.

Megjelent egy üzenet:

„A tartalom felfüggesztve, mert nincs engedély egy kiskorú képének felhasználására.”

A morajlás végigfutott a szobán.

Aztán a képernyőn megjelent a hallból készült felvétel: Beatriz elejti a gépet, rálép, és azt mondja, hogy Álvaro igazi családja fent van.

Senki sem szólt semmit.

Elena előjött oldalról, és elvette a mikrofont.

– Jó estét kívánok. Elena Robles vagyok, Álvaro Valcárcel felesége és annak a lánynak az anyja, akinek a képét az előbb az engedélyem nélkül látta.

Álvaro felment a színpadra.

– Elena, ideges vagy. Gyere le ide azonnal.

Ránézett. Épp most mondta ki mindenki előtt ugyanazt a szót, amit hónapok óta készült ellene.

– Köszönöm – mondta. – Túl korán kezdted a beszédedet.

3. RÉSZ

Olyan teljes csend volt a szobában, hogy hallani lehetett, ahogy egy kanál a tányérnak esik.

Álvaro megpróbált közelebb lépni a mikrofonhoz, de Elena nem hátrált meg.

– Hónapok óta hajtogatod, hogy túlzok, hogy bízzak benned, és hagyjam abba a kérdezősködést. Ma este azt tervezted, hogy a lányunkról készült privát fényképeket felhasználva magadat példaértékű apaként, engem pedig ingatag anyaként ábrázolod.

– Ez hamis.

A képernyő megváltozott.

Mateo nem mutatta meg a teljes fájlokat. Csak egyetlen sort egy e-mailből, amiből érzékeny adatokat szerkesztettek:

„Nem akarom közvetlenül támadni. Azt akarom, hogy az emberek maguk vonják le a következtetéseket.”

A szobában suttogás tört ki.

– Kapcsold ki – parancsolta Álvaro.

Senki sem tette meg.

Celia Montoro felállt a főasztaltól.

– A családom finanszírozza ezt?

– Celia, el tudom magyarázni.

– Először a lányod anyjának magyarázd el.

Felkapta a táskáját. Az asztalánál ülők közül többen is vele tartottak.

Beatriz megpróbált a kijárat felé indulni, de a szállodaigazgató megállította, hogy azonosítsa és megőrizze a hallban készült felvételt. Húsz perccel korábban még érinthetetlennek tűnt, most kerülte a vendégekre nézést.

Álvaro visszatért a mikrofonhoz.

– A feleségem nehéz érzelmi helyzeten megy keresztül.

Elena majdnem elmosolyodott.

– Megint ez a szó. Nem azért jöttem, hogy arról beszéljek, kivel vacsorázol, vagy kivel akarsz új életet kezdeni. Azért jöttem, mert a lányunkat eszközzé, engem pedig akadállyá változtattad, amit hitelteleníteni kellett, mielőtt bíró elé állhattál volna.

Ez megváltoztatta a légkört. Már nem tűnt házastársi veszekedésnek. A középpontban egy kislány állt.

A képernyőn a vezérlőterem látszott. Mateo jelent meg a monitorok előtt, mögötte pedig Inés, egy takaróba csavarva.

„Nem akartam, hogy kamerák előtt szerepeljen” – mondta –, „de túl sokszor hallotta már a nevét.”

Inés közeledett.

-Apu.

Álvaro mozdulatlan maradt.

– Nem akarok még egy anyukát.

Nem volt zene, sem taps. Csak egy mondat, ami túl hosszú volt egy hatéves kislánynak.

Elena letette a mikrofont és a vezérlőterembe rohant. Amikor megérkezett, megölelte a lányát.

– Nem kell megvédened engem.

– De senki sem védett meg téged.

Mateo lesütötte a tekintetét.

Clara Ríos röviddel ezután megérkezett, kabátját hó borította. Külön szobát foglalt magának, és három dolgot világossá tett: Inés Elenával megy, minden digitális anyagot megőriznek, és Álvaro és a lány közötti kapcsolatot jogi úton szabályozzák.

Álvaro egy tanácsadó kíséretében lépett be. Reflektorok és adományozók nélkül egyszerűen fáradtnak látszott.

– Látni akarom a lányomat.

– Alszik – felelte Elena.

– Én vagyok az apja.

– És ma este úgy akartál beállítani, mintha veszélyt jelentenék rám anélkül, hogy a szemembe mondtad volna.

– Nem akartam elvenni tőled.

Clara letett egy tabletet az asztalra.

– Vannak tervezetek a felügyeleti jogról, hírnévstratégiai üzenetekről, valamint egy forgatókönyv, amely a kiskorú imázsát az anyja állítólagos instabilitásához köti.

– Színpadok voltak.

Elena ránézett.

– Amikor egy forgatókönyvben ügyvédek, a lányod fotói és a feleséged távol tartására vonatkozó utasítás szerepel, az már nem is tűnik ötletnek.

Álvaro hallgatott.

– Már nem dolgoztunk – mondta végül.

–Szóval válást kértél tőlem. Azt akartad, hogy újjáépítsd az életed anélkül, hogy úgy néznének rád, mint aki elhagyta a családját. Ehhez pedig az kellett, hogy úgy tűnjek, mint aki probléma.

A folyosó felé mutatott, ahol Inés egy kanapén aludt.

—Beatriz eltaposott egy ajándékot, amit a lányod készített, és azt hitte, megteheti, mert hónapok óta azt hallotta, hogy mi egy színpad vagyunk, amit le kell cserélni.

– Soha nem kértem ezt tőle.

–Nem volt rá szükség. Te építetted meg azt a helyet, ahol szerinte szabad volt.

Ez volt az egyetlen mondat, amelyet Álvaro nem vitatta.

Azon a reggelen Elena és Inés visszatértek pozuelói otthonukba. Hó borította az utcákat, és a kislány szinte az egész utat az anyja ölében hajtott fejjel aludta.

Amikor megérkeztek, Elena lefektette.

„Apa jön?” – kérdezte Inés.

– Ma este nem.