1. RÉSZ

„Öt év házasság telt el, és még mindig nem sikerült gyereket szülnöd a fiamnak! Ha Alejandro talál egy nőt, aki képes rá, ne gyere hozzám sírva!” – kiáltott rám az anyósom az egész család előtt.

Azon a reggelen olyan híreket kaptam, amelyek megváltoztathatják az életünket. Öt évnyi kezelés, könnyek és szertefoszlott remények után végre teherbe estem.

Azt sosem képzeltem volna, hogy mielőtt elmondhattam volna a férjemnek, kapok egy hívást, amelyben bejelentik a halálát.

Mariana Ríos vagyok, harminckét éves voltam és Guadalajarában éltem. A férjem, Alejandro Villaseñor, nőgyógyász volt a város egyik jól ismert kórházában.

Szerelemből házasodtunk össze, amikor ő még végtelen műszakokban dolgozott, én pedig könyvelőként dolgoztam, hogy fedezzem a kiadásainkat. Az első néhány évben közösek voltak az aggodalmaink, az adósságaink és az álmaink.

De minden megváltozott, amikor az anyjához, Doña Mercedeshez költöztünk.

Az anyósom egyedül nevelte fel két fiát, Alejandrót és Raúlt. Úgy hitte, hogy minden nőnek, aki belép abba a házba, engedelmeskednie kell a szabályainak.

„Egy feleség, aki nem tud szülni, nem teszi teljessé a családot” – ismételgette, valahányszor csak tehette.

Alejandro mindig megpróbált megvédeni.

– Anya, Marianának nem kell semmit bizonyítania neked.

De aztán visszament a kórházba, én pedig csak tűrtem a megjegyzéseit.

Raúl, a sógorom, harmincéves volt, és soha nem dolgozott sokáig. Barátságosnak tűnt számomra, bár az utóbbi időben furcsán kezdett viselkedni.

Titokban hívásokat fogadott, vitatkozott Alejandróval, és órákra eltűnt.

Jobban szerettem volna nem beleavatkozni a problémáikba.

Egészen addig, amíg el nem érkezett az ötödik házassági évfordulónk.

Azon a reggelen másképp ébredtem. Napok óta hányingerem volt, és megmagyarázhatatlan fáradtság gyötört.

Bezárkóztam a fürdőszobába egy terhességi teszttel.

Amikor megjelent a két csík, mindkét kezem a szám elé kaptam.

Terhes volt.

Annyi év után végre babánk lehetett.

A földön ülve sírtam, a hasamat ölelve.

– Drágám, apád nagyon fog örülni, ha megtudja.

Egy kis bársonydobozba tettem a próbanyomatot. Oda akartam adni Alejandrónak az évfordulós vacsoránk alatt.

Vettem virágot, elkészítettem a kedvenc enchiladáit, és felvettem a krémszínű ruhát, amit annyira dicsért.

Este hét órakor megterítették az asztalt.

Nyolc órakor Alejandro még mindig nem érkezett meg.

Aztán megszólalt a telefonom.

– Drágám, bocsáss meg. Vészhelyzet adódott, és el fogok késni.

– De ma van az évfordulónk.

– Tudom, Mariana. Megígérem, amint tudok, visszajövök.

Mielőtt letettem volna, hallottam egy női hangot, amint a nevén szólítja.

Nem kérdeztem semmit.

Teljesen megbíztam a férjemben.

Fél tízkor kaptam egy másik hívást.

Ezúttal egy idegen volt.

– Ön Dr. Alejandro Villaseñor felesége?

– Igen, mi a baj?

– Asszonyom, sürgősen szükségem van rá. A férje autóbalesetet szenvedett. A jármű kigyulladt.

Úgy éreztem, mintha a világ eltűnne a lábam alól.

Raúl kórházba vitt minket.

Ott közölték velünk, hogy egy súlyosan megégett holttestet találtak Alejandro autójában.

Nem láttam.

Raúl intézkedett a felelősökkel való beszélgetésről, a holmik ellenőrzéséről és a dokumentumok aláírásáról, miközben anyósom vigasztalhatatlanul sírt.

Átadták nekem a férjem elégett óráját és a jegygyűrűjét.

Csak a táskámban lévő kis dobozra tudtam gondolni.

Alejandro anélkül halt meg, hogy tudta volna, apa lesz.

Két nappal később, a virrasztás alatt megpróbáltam kinyitni a koporsót, hogy elbúcsúzzak.

Raúl megállított.

– Ne tedd, Mariana. Jobb, ha úgy emlékszel rá, amilyen volt.

Az anyósom elkezdett sikoltozni, hogy nem bírja elviselni, hogy lássa őt.

Végül elfogadtam.

De amikor már éppen el akarták vinni a koporsót hamvasztásra, Lucia, egy ápolónő, aki évekig Alejandróval dolgozott, odajött hozzám.

Megszorította a kezem, és suttogta:

–Mariana, valami nem stimmel. Ne higgy el mindent, amit mondanak.

Mielőtt megkérdezhettem volna tőle, mit jelentenek ezek a szavak, Raúl megjelent mögöttünk.

— Miről beszéltek?

Lucia elsápadt.

És ahogy elvitték a zárt koporsót, láttam valamit, amit soha nem fogok elfelejteni: a sógorom diszkréten mosolygott, miközben üzenetet gépelt a mobiltelefonján.

Ez a mosoly volt az első jele annak, hogy Alejandro halála valami sokkal szörnyűbbet rejtett, mint egy baleset.

2. RÉSZ

Negyven nappal Alejandro feltételezett halála után az anyósom behívott a nappaliba.

Raúl mellette ült. Az asztalon egy mappa hevert dokumentumokkal és egy tollal.

– Mariana, meg kell értened, hogy Alejandro már nincs itt – kezdte Doña Mercedes. – Ez a ház a családomhoz tartozik. A legjobb lenne, ha visszamennél az édesanyádhoz.

Mereven bámultam, képtelen voltam elhinni, amit hallok.

– Kirúgsz engem?

– Ne vedd így észre. Fiatal vagy. Újraépítheted az életed.

Raúl kinyitotta a mappát.

„Csak alá kell írnod ​​ezeket a dokumentumokat. Lemondasz minden igényről a bátyám vagyonára és biztosítására. Cserébe hatszázezer pesót kapsz.”

Mély felháborodást éreztem.

Öt évig dolgoztam, hozzájárultam a családi kiadásokhoz, és elkísértem Alejandrót, amikor semmink sem volt.

Most a hallgatásomat próbálták megvásárolni.

– Nem fogok semmit aláírni anélkül, hogy konzultálnék egy ügyvéddel.

A sógorom abbahagyta a mosolygást.

Aztán történt valami még rosszabb.

Egy nő lépett be a szobába.

Fernanda Salcedo volt az, egy Zapopanban magánklinikát építő üzletember lánya.

Ismertem őt, mert korábban már dolgoztam Alejandróval.

Elegáns és gyönyörű volt, és mindig is túl sok érdeklődést mutatott a férjem iránt.

– Mariana, nagyon sajnálom Alejandrót – mondta olyan gyengédséggel, amit elviselhetetlennek találtam. – De vannak dolgok, amiket tudnod kellene.