Mutatott nekem néhány állítólagos WhatsApp-beszélgetést.

Ezekben Alejandro azt mondta, úgy érzi, csapdába esett a házasságunkban, és bevallotta, hogy belefáradt a gyermekre való várakozásba.

– Nagyon boldogtalan volt – mormolta Fernanda. – Nem akart bántani téged.

Éreztem, hogy valami eltörik bennem.

Anyósom kihasználta a hallgatásomat.

– Most már érted, miért kell elmenned. A fiam jobb életet érdemelt volna.

Raúl ismét közelebb hozta hozzám a tollat.

Épp el akartam venni.

De miközben zsebkendőt kerestem a táskámban, véletlenül előhúztam egy képet az imént elvégzett ultrahangról.

Az anyósom látta.

-Mi az?

Megpróbáltam eltenni, de addigra már felkelt.

– Mariana! Terhes vagy?

Mély lélegzetet vettem.

–Igen. Alejandrónak és nekem gyerekünk lesz.

Egy pillanatra azt hittem, végre találok némi szeretetet a szemében.

Hibáztam.

Anyósom Raúlra nézett, és kijelentette:

–Akkor a gyerek velünk marad. Elmehet, de az unokámnak ebben a családban kell felnőnie.

Le voltam fagyva.

– A fiam nem olyan tulajdon, amit fel lehet osztani.

Raúl közbeszólt:

– Először is ellenőriznünk kell, hogy valóban Alejandróé-e.

Ugyanazon az estén hallottam, hogy az anyósom beszél vele.

„Ha a fiam véréről van szó, akkor rávesszük Marianát, hogy adja át nekünk a babát. Nincs pénze harcolni velünk.”

Másnap reggel egy bőrönddel indultam el.

Egy kis szobát béreltem egy házban Tlaquepaque-ban. A tulajdonos, Doña Carmen, egy hatvanas éveiben járó özvegyasszony lett a legnagyobb támaszom.

Daniel Montest is kerestem, aki ügyvéd és Alejandro régi barátja.

Megmutattam neki a dokumentumokat és a beszélgetéseket.

– Mariana, ezek a felmondólevelek nagyon gyanús záradékokat tartalmaznak. És az üzenetek, amiket mutattak, manipulálhatók. Semmit se írj alá.

Röviddel ezután elkezdtek keringeni fényképek rólam és Danielről, olyan pletykák kíséretében, hogy hűtlen voltam Alejandróhoz.

Az anyósom nyilvánosan is célozgatva állította, hogy a baba nem az övé.

Daniel segített megőrizni a bizonyítékokat és benyújtani a vonatkozó panaszokat.

Az igazi meglepetés azonban egy délután jött.

Amikor hazaértem a munkából, egy borítékot találtam az ajtóm alatt.

Fernanda klinikájának szánt orvosi berendezésekre vonatkozó szerződések másolatait tartalmazta.

Voltak módosított számlák, a megadottól eltérő eszközök és milliós átutalások.

Raúl aláírása több dokumentumon is szerepelt.

Egy kézzel írott üzenet így szólt:

„Alejandro halála nem baleset volt. Nézd meg az óráját.”

Elvittem a kiégett órát egy szerelőhöz.

A fedél alatt egy apró memóriakártyát találtak elrejtve.

Danielnek sikerült visszaszereznie egy hangfájlt.

Hallottam Alejandro hangját, amint Raúllal vitatkozik.

„Ezek az eszközök nem biztonságosak! Nem fogom megengedni, hogy terhes nőkön használják őket.”

Raúl dühösen válaszolt:

–Mindig a hőst kell játszanod. Nem tudod, kivel szórakozol.

Kopogások, interferencia és fémes zaj hallatszott.

Aztán egy ismeretlen hang olyan szavakat mondott, hogy Daniel és én rémülten néztünk egymásra:

– Ne vigyék még a hullaházba. Az orvos még lélegzik.

Ha Alejandro túlélte volna azt az éjszakát, kit hamvasztottunk el? És hol volt valójában a férjem?

3. RÉSZ

Néhány másodpercig mozdulatlanul ültem Daniel számítógépe előtt.

Hallottam a férjem hangját.

A hang, amiről azt hittem, hogy örökre eltűnt.

De ami a legjobban megrémített, az az utolsó mondat volt.

Az orvos még lélegzik.

„Daniel, mondd, hogy nem értettem félre” – suttogtam.

Az ügyvédem kikapcsolta a felvételt.

– Mariana, ez bizonyítja, hogy Alejandro életben volt a látszólag támadás után. De még mindig nem tudjuk, mi történt utána.

– Akkor meg kell találnunk.

„Először is tudnunk kell, hogy ki szervezte ezt az egészet. Ha azt hiszik, hogy már felfedeztünk valamit, megsemmisíthetik a bizonyítékokat.”

Nem aludtam aznap éjjel.

Alejandro megégett óráját bámultam, miközben a babám gyengéden mozgott bennem.

Hónapokig sírt egy fénykép előtt. Megcsókolt egy urnát, amely állítólag a hamvait tartalmazta.

És most fennállt annak a lehetősége is, hogy a férjem túlélte, míg én a halálát gyászoltam.

Nem tudtam, mi a rosszabb: elképzelni a halálát, vagy azt hinni, hogy valaki távol tartotta tőlünk.

Másnap reggel Daniel bemutatta a felvételt és a dokumentumokat a hatóságoknak, akik már vizsgálták a klinika szabálytalanságait.

Kérte a holttest azonosító aktájának felülvizsgálatát is.

Három nappal később felhívott.

– Mariana, találtak valami fontosat.

-Milyen dolgot?

– Az azonosítást személyes tárgyak és dokumentumok alapján végezték. Nincs olyan genetikai összehasonlítás, amely megerősítené, hogy a holttest Alejandróé volt.

Éreztem, hogy elgyengülnek a lábaim.

– És ki engedélyezte a hamvasztást?

Dániel egy pillanatig hallgatott.

– Egy tisztviselő, akinek kapcsolata volt Fernanda klinikájának igazgatójával. Raúl gyakorlatilag az összes beavatkozásban részt vett.

Emlékeztem a viselkedésére a kórházban.

Emlékeztem, hogyan akadályozott meg abban, hogy ránézzek a holttestre.

És mindenekelőtt az a mosoly a virrasztás alatt.

Aztán rájöttem, hogy nem egy fájdalom okozta furcsa reakció volt.

A sógoromnak volt oka az elégedettségre.

Ahogy a nyomozás haladt előre, olyan részletek kezdtek napvilágra kerülni, amelyeket Alejandro soha nem mondott el nekem.

A Salcedo család több millió pesót fektetett be egy Zapopanban megnyitni tervezett szülészeti klinikába.

Fernanda Alejandro szakmai presztízsét akarta felhasználni a betegek vonzására.

A férjem beleegyezett, hogy ellenőriz néhány berendezést, de miután szabálytalanságokat talált, nem volt hajlandó aláírni a jelentéseket.

A magzati monitorok és egyéb berendezések nem feleltek meg a szerződésekben hirdetett modelleknek. Hiányos dokumentumok és felfújt számlák voltak.