Mercedes sírva fakadt, amikor meglátta.

Ezután egyre gyakrabban maradt otthon csütörtökönként. Lucía tanulmányairól, rajzversenyeiről és jegyeiről kérdezősködött.

Lucía 17 évesen még mindig építészetet szeretett volna tanulni.

Felvették egy neves madridi iskolába, de a költségek aggasztották Isabelt. Volt férje csak azért jelent meg újra, hogy ezt mondja:

„Vannak realisztikusabb karrierek is. Nem engedhetünk meg magunknak ekkora szeszélyt.”

Lucia hallotta ezt a mondatot.

Napokig a lemondásáról beszélt.

Isabel ezután szombatonként takarítói munkákat kezdett vállalni.

Mercedes rájött.

– Lucía még mindig építész akar lenni?

– Mindenekelőtt.

– Akkor legyen úgy.

Három héttel később Mercedes bejelentette, hogy eladja a házat.

Elenának sikerült rávennie, hogy jöjjön közelebb hozzá.

Múlt csütörtökön, miután szinte az összes bútort elszállították, Isabel kitakarította az üres szobákat, miközben próbálta visszatartani a könnyeit.

Amikor végzett, átadta a kulcsot.

Mercedes összefonta az ujjait körülötte.

-Még nem.

-Mint?

– Gyere vissza szombaton 11 órakor.

– A költözés után?

-Igen.

– Takarítani?

Mercedes lassan megrázta a fejét.

– Ezúttal vendégként jössz.

Aztán hozzátette a legfurcsább mondatot, amit Isabel nyolc év alatt hallott tőle:

– És ne hozz magaddal semmit takarítani.

3. RÉSZ

Szombaton Isabelnek majdnem 30 percébe telt eldönteni, mit vegyen fel.

Abszurd volt. Már százszor járt abban a házban. Ismert minden egyes csempét, minden egyes szekrényt, minden egyes karcolást a parkettán. Mégis, azon a reggelen az volt az érzése, hogy most látogatja meg először.

Lucía ragaszkodott hozzá, hogy készítsen egy kis tortillát és egy doboz tésztát Mercedesnek.

– Nem jelenhetsz meg üres kézzel.

—Most a lány, akinek az anyukája már 8 éve tisztítja még a szegélyléceket is.

-Pontosan.

Pontban 11 órakor Isabel megérkezett az ajtóhoz.

Most először nem használta a kulcsát.

Hívott.

Mercedes nyitott.

– Nagyon elegánsan nézel ki.

–Nem tudtam, mit vegyek fel, ha meglátogatok valakit, akinek a házát jobban ismerik, mint a sajátjukat.

Mercedes halkan felnevetett.

Az ebédlőben csak egy kerek asztal állt az ablak mellett. Mercedes két tányért, textilszalvétákat, citromos vizet és néhány apró harapnivalót tett rá.

Izabella bámult.

-Leül.

-Itt?

– Igen, Isabel. Egy székben. Egészen egyszerű.

Leült.

Mercedes felszolgálta az ebédet, és nyugodtan mondta:

– Tudom, hogy mindig az autóban ettél.

Izabella felemelte a fejét.

—Honnan tudod?

– Mert nyolc éve figyellek a hálószoba ablakából.

– 8 éven át?

– Gyakran egy tortilla szendvics. Néha sonka. Egy kis joghurt, ha sietsz.

Izabella nem tudta elhinni.

– És te soha nem mondtál semmit?

Mercedes lesütötte a tekintetét.

–Nem mindig tudtam, hogyan bánjak jól azokkal, akik fontosak nekem.

Ez a válasz szóhoz sem juttatta Isabelt.

Először ettek együtt.

Nem vevőként és alkalmazottként.

Mint két nő, akik sokkal többet osztottak meg egymással, mint amennyit bármelyikük meg tudott volna nevezni.

Elenáról, a költözésről, Luciáról és az egyetemről beszélgettek.

– Attól fél, hogy nem fogjuk tudni megfizetni – ismerte el Isabel.

-És te?

-Is.

A Mercedes nem reagált azonnal.

Amikor végeztek, Isabel megszokásból leszedte a tányérokat.

Mercedes a sajátjára tette a kezét.

– Hagyd őket békén.

– Két perc alatt ki tudom mosni őket.

– Ma nem jöttél dolgozni.

Mercedes felállt, kinyitotta az egyik kevés, még ki nem ürített szekrényt, és kivett belőle egy régi cipősdobozt, amit kék szalaggal fogtak össze.

Isabel elé tette.

-Ez a magáé.

Több száz papírlap volt benne.

Izabella felismerte az elsőt.

„Mercedes: megint ereszt a csap. Kicsit visszanyitottam a szelepet.”

Más.

„A hortenziák kiszáradtak. Megöntöztem őket.”

Más.

„Megtaláltam a fülbevalódat. A kulcsok mellett van.”

Izabella felnézett.

– Megőrizted a jegyzeteimet.

-Minden.

Ott voltak Lucia rajzai is.

A 38 ablak gyermektervének terve.

A kórházi kártya.

Karácsonyi üdvözletek.

Egy lehetetlen ház rajza, amit Lucía 11 éves korában készített.

Még egy szalvéta is volt a kórházból.

Izabella felismerte a saját kézírását:

„Elena holnap megérkezik. Addig maradok. Nem vagy egyedül.”

A szája elé kapta a kezét.

– Nem is emlékeztem, hogy ezt leírtam.

-De igen.

Mercedes a kert felé nézett.

–Miután a férjem meghalt, mindenki meglátogatott. Családtagok, szomszédok, volt kollégák… Néhány hétig tele volt a házam.

Szünetet tartott.

– Aztán visszatértek az életükhöz.

Izabella nem szólt semmit.

– Elena persze hívott. De messze volt. Én pedig itt maradtam. Egy hatalmas házban. Voltak napok, amikor senkivel sem beszéltem.

Mercedes megsimogatta az ablakok régi rajzát.

– Aztán megjelentél.

—Takarítani.

– Ezt gondoltad.

Izabella szomorúan elmosolyodott.

Mercedes folytatta:

– Aztán megjelent Lucía, és úgy számolgatta az ablakokat, mintha kincset talált volna. Azon az estén felhívtam Elenát, és elmondtam neki, hogy ennek a háznak 38 ablaka van.

– Nem tudtad?

– Több mint negyven éve éltem itt, és soha nem számoltam őket.

Elena csendben maradt a telefon másik végén, majd megszólalt:

„Anya, régóta nem hallottalak ilyen vidámnak.”

Mercedes mély levegőt vett.

– Amikor elestem a fürdőszobában, sok órát töltöttem egyedül. Először azt gondoltam: kedd van. Aztán azt gondoltam: holnap szerda lesz.

Egyenesen Isabelre nézett.

– És végül arra gondoltam: Legközelebb csütörtök lesz.

Izabella szeme könnybe lábadt.