Isabel egy cipősdobozra gondolt, amit még mindig otthon tartott.
– Majd jövő csütörtökön elmondom.
-Csütörtök?
-Csütörtök.
Mielőtt elment, talált egy darab papírt, és egy cetlit hagyott az asztalon:
„Julian: A erkélyen lévő növényeknek öntözésre volt szükségük. Most megöntöztük őket. Viszlát csütörtökön.”
Az ajtó felé sétált.
Megállt.
Visszatérés.
És még egy utolsó mondatot fűzött hozzá.
Ugyanaz, amit sok évvel ezelőtt írtam, anélkül, hogy elképzeltem volna, hogy valaki egy életen át megőrizheti:
„Nincs egyedül.”
