– Aztán megismerkedtem Luciával.

Isabel ismét a banki dokumentumra nézett.

– Mondhattál volna nekem valamit.

-Nem.

-Mert?

– Mert akkor minden csütörtökön azt gondoltad volna, hogy tenned kell valamit, amivel kiérdemled.

Izabella sírni kezdett.

– Ennyi pénzt nem fogadhatok el.

– Lucía, igen.

– Mercedes…

– Figyelj rám.

Az idős asszony kinyitott egy kis erszényt, és egy többszörösen összehajtott, régi papírdarabot vett elő.

Ezt a mondatot Rosa évekkel korábban írta le, miután beszélt Amáliával.

Mercedes ezt olvasta:

– „Egy ház karbantartása láthatatlan munkának tűnik egészen addig a napig, amíg senki sem csinálja. Aztán mindenki rájön, milyen fontos is volt.”

Izabella lehunyta a szemét.

Ezernyi részletre emlékezett.

A csempefugák.

A kristályok.

Csütörtökönként lázasan, miután paracetamol bevétele után dolgoztam.

Extra szombatok.

Harapnivalók az autóban.

Azok az alkalmak, amikor kimerülten ért haza, és mégis segített Luciának a házi feladatban.

Arra is emlékezett, hogy Álvaro azt mondta, hogy azzal a munkával soha nem fog jövőt építeni a lányának.

És most, paradox módon, pontosan ez a munka tette lehetővé számára, hogy építészetet tanuljon.

– Elfogadom – suttogta.

Mercedes felvonta a szemöldökét.

– Mit mondtál?

– Elfogadom. De Lucia miatt.

– Mindig Luciáért volt.

Izabella felemelte az ujját.

– Egy feltétellel.

– Tudtam, hogy ezt még bonyolultabbá teszed.

– El kell jönnöd a ballagásukra.

– Ez megtehető.

– És meg kell látogatnod az első épületet, amit tervezek.

– Ez akár évekig is eltarthat.

-Akkor majd vigyázol magadra.

Mercedes hangosan felnevetett.

Aztán kinyújtotta a kezét.

-Üzlet.

Mielőtt elindult, Isabel elővette a régi házkulcsot a táskájából.

– Most már tényleg meg kell tartanod.

Mercedes néhány másodpercig nézte.

Aztán ismét magára zárta Isabel ujjait.

—Hétfőtől semmi sem lesz nyitva. Az új tulajdonosok kicserélik a zárakat.

– Szóval, mire kell ez nekem?

– Hogy emlékezzen valamire.

Izabella ránézett.

–Ez volt az első ház, ahol kulcsot adtak neked, amikor szinte senki sem bízott benned. Őrizd meg, hogy ne felejtsd el, hogy mindig is megbízható voltál.

Isabel csak a cipősdobozzal tért vissza a lakásába.

Lucía a nappali asztalánál ült, és ösztöndíjkérelmeket töltött ki.

– Hogy vagy, Mercedes?

Isabel maga elé tette a dobozt.

—Abrela.

Lucia először gyermekkori rajzaira bukkant.

– Megtartottad ezt?

-Minden.

Aztán megjelent a boríték.

Elolvasta a dokumentumot.

Újra elolvasta.

– Anya… ez tényleg igaz?

Izabella bólintott.

Lúcia sírni kezdett.

Aztán Izabella elmesélte neki az egész történetet.

Róza.

Amália.

Mercedes.

Csütörtökönként.

A csekk.

Az ígéret.

Amikor vége lett, Lucia hallgatott.

Aztán felemelte a kórházi szalvétát.

„Nincs egyedül.”

– Mindig azt mondod, hogy csak a munkádat végezted – motyogta Lucía.

– Az én munkám volt.

– Nem, anya.

Lucia egyenesen ránézett.

– Ezért fizettek neked. De sok olyan dolgot csináltál, amiért senki sem fizetett.

Hónapokkal később megérkezett a felvételi levél.

Csütörtök volt.

Lucía kapott egy helyet.

Még az apja előtt felhívta Mercedest.

– Elfogadtak engem!

Mercedes megtartotta az ígéretét, és visszatért Madridba a diplomaosztóra.

Amikor Lucia nevét kiáltották, felállt, egyik kezét a mellkasára téve.

Aztán a fiatal nő odaszaladt, hogy megölelje.

-Köszönöm.

A Mercedes tagadta.

– Ne csak nekem köszönd meg. Köszönd meg Rosának, Amáliának és az édesanyádnak is.

Aztán hozzátette:

– És ne feledd, hogy most már adósságod is van.

Lucia a könnyein keresztül mosolygott.

– Majd egyszer segítek valakinek.

A Mercedes azonnal tagadta.

– Ne mondd, hogy „majd egyszer”. Majdnem 50 évbe telt ezek miatt a szavak miatt. Amikor eljön a megfelelő ember, tudni fogod.

Lucía azon az őszön kezdte az egyetemet.

Isabel folytatta a házak takarítását.

Idővel annyi ügyfelet szerzett, hogy felvett egy Natalia nevű fiatal nőt, egy 5 éves fiú anyját.

Amikor iskolai szünetek voltak, Natalia magával vihette.

Isabel jobban fizetett neki, mint amennyit akkor kapott, amikor elkezdte.

Soha nem magyarázta meg teljesen, hogy miért.

Mercedes minden vasárnap hívott.

Lucia minden csütörtökön felhívott.

És a régi kulcs még mindig ott lógott Isabel kulcstartóján, pedig már egyetlen ajtót sem nyitott vele.

Évekkel később az egyik új ügyfele Julian volt, egy 82 éves férfi, aki éppen akkor vesztette el a feleségét.

Az első héten alig beszéltek.

A második sem.

A harmadik csütörtökön, miután befejezte a főzést, Isabel kinézett az ablakon, és látta, hogy az autója kint parkol.

Azokra a nassolnivalókra gondolt, amiket egyedül evett meg.

Mercedesben ülve, az ablakból figyelve őt.

Rózsaszínben.

Amáliában.

Aztán 2 ételt készített.

Kenyeret, tortillát és paradicsomot tett ki.

Belépett a szobába.

– Julian, szeretnél velem enni?

A férfi meglepetten nézett rá.

– A feleségem mindig két tányért tett a tányérra. Még akkor is, amikor már alig voltunk éhesek.

Izabella elmosolyodott.

—Nos, ma megint 2-t teszünk bele.

Julian majdnem egy órán át beszélt a feleségéről.

Hogyan találkoztak.

Az utazásaiból.

Azokról az abszurd érvekről, amelyeket most bármit megadnék, hogy ismételhessek.

Egyszer csak nevetni kezdett.

Aztán elhallgatott.

– Hónapok óta nem nevettem így.

Amikor végzett, megpróbálta összeszedni a tányérokat.

Isabel gyengéden a kezére tette a kezét.

– Hagyd őket békén.

Julián elmosolyodott.

– Nem takarítani kellett volna jönnöd?

– Más okból is eljöttem.

-Hogy?