1. RÉSZ
Azon az estén, amikor Javier Montalbán arra kényszerítette feleségét, hogy pincérnőnek öltözzön, hogy senki ne tudja meg, hogy hozzáment, úgy döntött, hogy megfogja szeretőjét a karjánál fogva, és a nyakába akaszt egy ékszert, amely négy generáció óta Elena családjáé volt.
Elena Valdés nem sikított.
Pontosan erre emlékezett vissza később Javier.
Csend.
Az ünnepséget Madrid belvárosában, egy történelmi szálloda egyik legelegánsabb báltermében tartották. Kristálycsillárok, fehér virágkompozíciók, vászonnal terített asztalok és több mint 150 vendég, köztük vezetők, befektetők és az Aristea Tecnología ügyfelei voltak jelen.
Javiert nemrég nevezték ki Spanyolországért és Portugáliáért felelős kereskedelmi alelnökké.
Számára az az éjszaka azt jelentette, hogy bebizonyította: végre megérkezett abba a világba, ahová mindig is szeretett volna tartozni.
Elena számára ez valami mást jelentett.
Ez volt az utolsó esély, amit hajlandó volt neki adni.
Javier nyolc évig tartó házasság alatt azt hitte, hogy a felesége a pénzéből él. Tudta, hogy a felesége gazdag családból származik, de Elena sosem mondta el neki vagyonának valódi mértékét.
Nem tudtam, hogy ő a Valdés Meridian Csoport elnöke.
Azt sem tudta, hogy a csoport több tucat európai vállalatban birtokolt részesedést, és több milliárd euró értékű vagyont kezelt.
És mindenekelőtt nem volt tudatában annak, hogy Valdés Meridian volt az Aristeát birtokló anyavállalat legfontosabb magánrészvényese.
Elena titokban tartotta ezt az információt egy olyan okból, ami elsőre egyszerűnek tűnt számára.
Amikor egy kis salamancai kávézóban találkozott Javierrel, a férfi még mindig leárazott öltönyöket viselt, és arról beszélt, hogy karriert építhet anélkül, hogy bárkinek is tartozna.
Beleszeretett abba a férfiba, aki visszaadta az elveszett pénztárcáját, még akkor is, ha több pénz volt benne, mint amennyit egy hónap alatt keresett.
Ezért akarta tudni, hogy az a férfi akkor is szeretni fogja-e őt, ha nem ismeri a sorsát.
Évekig úgy tűnt.
Amíg meg nem jöttek az előléptetések.
Javier minden új pozícióval türelmetlenebb, hidegebb lett, és egyre jobban aggódott azoknak az embereknek a véleménye miatt, akiket alig ismert.
Azon a délutánon Elena egy sötétkék ruhát készített elő, hogy elkísérje a fogadásra.
Javier belépett a hálószobába, meglátta őt, és összevonta a szemöldökét.
– Szerinted hová mész így felöltözve?
Elena azt hitte, viccel.
– Az ünneplésre.
Javier felvette a ruhát, letette egy székre, és egy fehér galléros fekete egyenruhát terített rá.
– Nem úgy vagy felöltözve, mint a feleségem.
Elenának több másodpercbe telt, mire válaszolt.
-Bocsánat?
—A cégnek problémája akadt a kiszolgáló személyzettel. Szükségünk van egy másik pincérnőre.
Aztán olyan módon mosolygott, amit Elena nem ismert fel.
„Különben is, a legjobb, ha senki sem tudja, hogy a feleségem vagy. Nem akarom egész éjjel azzal magyarázni, hogy mivel foglalkozol.”
A következő mondat még rosszabb volt.
– Csak szolgáld fel az italokat. Legalább ezt megteheted anélkül, hogy zavarba hoznál.
Elena érezte, hogy valami bezárul benne.
Ennek ellenére felvette az egyenruhát.
Ki akartam próbálni, meddig hajlandó elmenni.
A válasz a szálloda külön társalgójában várta.
Clara Robles, Javier asszisztense, mellette ült smaragdzöld ruhában.
De Elena alig látta a ruhát.
A nyakát nézte.
Clara Elena nagymamájának smaragd nyakláncát viselte, azt a darabot, ami még aznap reggel eltűnt a dobozból, ahol a családi ékszereket tartották.
„Tetszik?” – kérdezte Klára, miközben simogatta.
Javier Elena szeme láttára csókolta meg.
– Úgy áll rajtad, ahogy egy ilyen ékszernek illik.
Aztán a feleségére nézett.
– Készítsd elő a szemüveget.
Elena lenézett a tálcára.
A telefonja rezegni kezdett a kötényzsebében.
Kaptam egy üzenetet.
Az Aristea globális vezérigazgatójától érkezett.
„Épp most érkeztem Madridba. 25 perc múlva ott leszek, Elnök Asszony.”
2. RÉSZ
Elena letette a telefonját, és pezsgőt kezdett tölteni.
Javier koccintott, míg Clara elfoglalta a hagyományosan a kitüntetett partnerének fenntartott helyet.
Senki sem tudta, hogy ki is valójában a pincérnő, aki az asztalok között sétált.
Aztán Javier vette át a mikrofont.
Megköszönte feletteseinek, áldozatokról beszélt, majd Clarára nézett.
– Vannak emberek, akik megértik, milyen nehéz elkísérni valakit, aki messzire akar jutni.
Klára elmosolyodott.
Elena folytatta az italok osztogatását.
Javier egyik régi kollégája halkan megkérdezte:
– És a feleséged?
Hangosan felnevetett.
–Otthon, gondolom. Elena sosem értette ezt a világot.
Minden szót hallott.
Percekkel később Javier egy gesztussal szólította.
– Pincérnő, jöjjön ide.
Több menedzser előtt megparancsolta neki, hogy töltse ki Clara poharát.
Elena közeledett.
Clara kissé felemelte az állát, és nagymamája nyaklánca ismét felcsillant a lámpák fényében.
– Vigyázz magadra! – mondta Javier. – Ez az ékszer többet ér mindennél, amit életedben kerestél.
Elena abbahagyta a munkát.
Azon az éjszakán most először nézett egyenesen a férfira.
-Biztos vagy benne?
Javier elmosolyodott.
-Teljesen.
Abban a pillanatban kinyíltak a csarnok főbejáratai.
Arturo Salcedo, a csoport globális vezérigazgatója lépett be.
Javier azonnal letette a poharát, és előrelépett, hogy üdvözölje.
De Arturo elsétált mellettünk.
Átment az egész szobán, mígnem megállt Elena előtt.
Ránézett az egyenruhára.
A tálcára nézett.
Aztán kissé lehajtotta a fejét.
– Jó estét kívánok, Elnök Asszony!
Senki sem szólt többé semmit.
3. RÉSZ
Olyan teljes csend volt, hogy Elena hallotta két pohár halk csengését az asztalon a hátsó részben.
Javier mozdulatlan maradt.
