Felemelte a kezét, hogy üdvözölje Arturo Salcedót, de most félúton lebegett, mintha a teste még nem fogadta volna be a hírt, hogy minden, amit értett, eltűnt.

Klára reagált először.

– Minek az elnöke?

Arturo csak egy pillanatig nézett rá.

Aztán visszafordult Elenához.

—A Valdés Meridian Csoport elnöke.

Mormogás futott végig a szobán.

Néhány vendég ismerte a nevet.

Másoknak néhány másodpercre volt szükségük ahhoz, hogy összekapcsolják a már oly sokszor elolvasott pénzügyi jelentésekkel.

A Valdés Meridian nem egy kis családi vállalkozás volt.

Spanyolország egyik legbefolyásosabb magánbefektető csoportja volt, és stratégiai részesedésekkel rendelkezett az energia-, logisztikai, technológiai, egészségügyi és szállodaipari szektorokban.

És végső soron Elena volt a felelős érte.

Arturo a tálca felé nyúlt.

-Engedje meg.

Elena átnyújtotta neki.

Nem volt semmi dráma.

Nem volt rá szükség.

Sokkal nagyobb kellemetlenséget okozott, mint bármilyen sikoly, látni, ahogy a cég felső vezetője a kezében tartja a tálcát, amit Javier a saját feleségére kényszerített.

Javier elsápadt.

– Elena… Azt hiszem, itt van némi zavar.

Figyelte őt.

Évekig sokféleképpen képzeltem el azt a pillanatot.

Azt gondolta, elégedettséget fog érezni.

Talán megkönnyebbülés.

Még a harag is.

Amit érzett, az a fáradtság volt.

– Nincs semmi félreértés, Javier.

– De te soha nem…

– Soha nem mondtam el, mennyi pénzem van.

– Ezt sosem mondtad nekem…

– Ez más.

Klára felállt.

A gallér átsiklott a mellkasán.

Elena meglátta, és eszébe jutott, hogy a nagymamája leültette az ablakhoz, amikor 12 éves volt.

„Egy ékszer nem a benne lévő köveket éri” – mondta neki. „Azokat a kezeket éri, amelyek előtted ápolták.”

Hirtelen Javier felemelkedése, a társaság és a suttogások kevésbé tűntek fontosnak.

Elena a nyakláncra mutatott.

– Vedd le.

Clara a cipzár felé nyúlt.

– Javier adta nekem.

Elena a férjére nézett.

– Kivetted a dobozomból?

Javier nagyot nyelt.

– Arra gondoltam, hogy visszaadom neked.

– Ezt nem kérdeztem tőled.

Néhány vendég elnézett.

Mások nyíltan figyelték.

– Ma reggel kaptam meg – vallotta be Javier. – Clarának kellett valami a ruhájához.

Elenának egy másodpercbe telt, mire megértette a választ.

Nem volt hiba.

Egyetlen hiba sem.

Javier kinyitotta a személyes dobozát, kivett belőle egy a nagyanyjától örökölt darabot, és odaadta egy másik nőnek, hogy mutassa ki egy partin, ahol a felesége alkalmazottnak adta ki magát.

– Add vissza nekem, Klára!

Ezúttal Klára engedelmeskedett.

Remegő ujjakkal próbálta kinyitni a cipzárt.

Amikor sikerült levennie a nyakörvet, a kezében tartotta.

Elena nem nyújtotta ki a sajátját.

– Hagyd az asztalon.

Klára megcsinálta.

Javier egy lépést tett Elena felé.

– Négyszemközt kell beszélnünk.

– Elég fontos vagyok ahhoz, hogy most beszéljünk?

– Ezt ne itt csináld.

Elena majdnem elmosolyodott.

A kérés annyira abszurd volt, hogy néhány másodpercig nem tudta, mit válaszoljon.

– Te döntöttél úgy, hogy itt teszed.

Javier lehalkította a hangját.

– Nem tudtam, hogy ki maga.

Ez a mondat befejezte azt a keveset, ami még megmaradt.

Elena olyan derűvel nézett rá, ami még Arturo-t is zavarba hozta.

-Pontosan.

Javier összevonta a szemöldökét.

-Hogy érted ezt?

– Nem tudtad, ki egy befektetési csoport elnöke. De azt tökéletesen tudtad, hogy ki a feleséged.

Javier kinyitotta a száját.

Nem talált választ.

– Tudtad, hogy nyolc éve veled vagyok. Tudtad, hogy a saját projektjeimet is félretettem, hogy veled lehessek, amikor háromszor is elköltöztettek. Tudtad, hogy gondoskodtam apádról a műtét után. Tudtad, ki volt melletted, amikor nem tudtad fizetni az első lakásunk lakbérét. Tudtad mindazt, ami számított.

Elena szünetet tartott.

– Csak a vagyonomat nem tudtad.

Egy férfi a főasztal közelében lehajtotta a fejét.

Javier körülnézett, és most először értette meg, hogy már nem ő irányítja a helyzetet.

– Nagy nyomás nehezedett rám.

– A nyomás nem kényszeríti a feleségedet egyenruhába, hogy elrejtse.

– Hülyeség volt tőle.

-Igen.

– Meg tudom javítani.

-Nem.

A válasz nyugodt volt.

Ez még jobban megijesztette.

Ekkor Arturo közbelépett.

– Elnök asszony, ma este egy vállalati ügyben kell jóváhagynia az Önét.

Javier ránézett.

Valami reményhez hasonló jelent meg az arcán.

Talán azt gondolta, hogy üzleti irányba terelheti a beszélgetést.

Ott biztonságban érezte magát.

– Pontosan – mondta. – Holnap véglegesítenünk kell a bővítési megállapodást. Hét hónapja dolgozom rajta.

Artúr nem válaszolt.

Elena, igen.

-Tudom.

Javier úgy nézett rá, mintha valami lehetetlent hallott volna.

– Honnan tudnád?

– Mert elolvastam az összes jelentést, ami az elmúlt 7 hónapban a befektetési tanácshoz érkezett.

Új morajlás futott végig a szobán.

Elena folytatta.

—Olvastam a felfújt előrejelzéseket az elmúlt negyedévre vonatkozóan is.

Javier egy pillanatra elállt a lélegzete.

– A csapatom gondoskodik erről.

– Az aláírásoddal.

– Ezek kereskedelmi előrejelzések.

– Ezek olyan adatok, amelyeket potenciális befektetőknek mutatnak be.

Arturo komoly arcot vágott.

– Pontosan erről akartam beszélni.

Javier mindkettőjükre nézett.

— Nincs semmilyen szabálytalanság.

Elena nem vádolta meg.

Nem kellett volna megtennie.

– Akkor egy független felülvizsgálatnak nem kellene aggasztania.

A „revízió” szó úgy hullott az asztalra, mint a kő.

Nyomozni fogsz, mert összevesztünk?

-Nem.

Elena a tekintetét állta.