1. RÉSZ

– Mariana asszony, a férje épp most kért meg minket, hogy mondjuk le a hozzáférését az esküvőhöz… és hogy az előre befizetett 1 900 000 pesót a vendégek bár- és pezsgőfogyasztására fordítsuk.

Valeria, a Hotel Aurelia Valle de Bravo koordinátorának hangja annyira remegett, hogy egy pillanatra azt hittem, félreértettem.

–Az én szobámat is lemondta?

– Igen. Azt mondta, hogy influenzás vagy, és biztonsági okokból nem szabadna belépned a szállodába.

A Santa Fe-i irodámból megnéztem a Grupo Aurelia bevételi irányítópultját. Nem voltam influenzás. Éppen egy madridi szálloda megvásárlását véglegesítettem.

A férjem, Rodrigo Alcázar, öt évig azt hitte, hogy egy eladósodott adminisztratív asszisztens vagyok. A családja is így gondolta. Számukra én voltam az az egyszerű nő, akinek volt szerencséje hozzámenni egy „ambiciózus” férfihoz.

Amit sosem mondtam el nekik, az az volt, hogy a nagymamám, Elena Salgado rám hagyta Aurelia gondozását: 18 szálloda, 3 lakópark és egy vagyon, amit megtanultam titokban tartani. Eltitkoltam a családnevemet, mert tudni akartam, hogy Rodrigo tud-e szeretni egy nőt anélkül, hogy felmérné az értékét.

– Ne állítsd le a terhelést – mondtam Valeriának. – Dolgozz fel mindent, és küldd el nekem a részletes elismervényt.

Biztonságban vagy?

-Teljesen.

Azon az estén Rodrigo új szmokingban érkezett a lakásba.

– Probléma volt a vendéglistával – mondta, miközben a tükörbe nézett. – A De la Vega családban üzletemberek, politikusok és más nagyon fontos emberek is lesznek. Renata arra kért minket, hogy csökkentsük a vendégek számát. Érted… nem igazán illesz bele ebbe a képbe.

– De én a feleséged vagyok.

– Pontosan ezért van szükségem arra, hogy ne bonyolítsd túl a dolgokat nekem.

Aztán beadta a második pofont.

–Mivel már nem mész el, gondoskodhatnál Diego ajándékáról. Anyukám szerint 900 000 peso körül lenne megfelelő. Van egy Patek Philippe, amit imádott.

Mereven bámultam rá.

Rodrigo hat hónapja munkanélküli volt. Egy technológiai cégtől kirúgták gyenge teljesítménye miatt. Minden reggel öltönyt vett fel, úgy tett, mintha dolgozni menne, és amikor elmentem, visszajött.

Fizettem a lakbért, az autót, a hitelkártyáit, sőt, még egy számlára is befizettem, hogy elhiggye, még mindig “pénzt keres”.

Nem félelemből.

A szerelemért.

Vagy valamiért, amit túl sokáig szerelemnek hittem.

Elővettem egy fekete Centurion kártyát.

– Vedd meg az órát – mondtam neki.

Csillogott a szeme.

– Ez aztán a szellem! Végre megtanulod eltartani a férjedet.

Hideg puszit nyomott az arcomra, és eltette a kártyát.

Öt perccel azután, hogy elment, felhívtam a biztonsági főnökömet.

– Joanna, aktiváld a riasztásokat azon a kártyán. Minden terhelést dokumentálni kell.

Aztán felhívtam a üdülőhely vezetőjét.

– Holnap Valle de Bravóba megyek. Bejelentés nélküli látogatás. Az Alcázar vagy a De la Vega családból senkinek sem szabad tudnia, hogy én vagyok a tulajdonos.

– Értem, Salgado asszony.

Kinyitottam a műtermem rejtett szekrényét, és kivettem belőle egy fehér öltönyt, amilyet Rodrigo még soha nem látott.

Azt hitte, megalázva fekszem majd az ágyban, és egy olyan esküvő fotóit nézegetem, ahová megtiltották, hogy részt vegyek rajta.

El sem hittem, mit fogok felfedezni…

2. RÉSZ

Egy sima taxival érkeztem az Aurelia Valle de Bravóba, egy egyszerű kabátban és egy kis bőrönddel a kezemben.

Rodrigo meglátott a bejárattól, és majdnem elsápadt.

Egy oszlop mögé vezetett.

„Megőrültél? Megmondtam, hogy ne gyere. Renata nem akarja, hogy az emberek az ő szintjén legyenek.”

Mielőtt válaszolhattam volna, megjelent Renata de la Vega, a sógorom, Diego leendő felesége.

Tetőtől talpig végigpásztázott.

– Micsoda meglepetés, Mariana! Azt hittem, vendégként jöttél, de azzal a kabáttal talán tudsz nekünk segíteni. Kevés a személyzetünk, hogy kivasaljunk néhány ruhát.

Rodrigo idegesen felkuncogott.

Nem mondtam meg, hogy ki vagyok.

Még nem.

Percekkel később anyósom, Beatriz, egy szobakártyát nyomott a kezembe.

– 304-es lakosztály. Renata ruhája gyűrött. Vasald ki, és maradj ott. Nem akarjuk, hogy ide-oda mászkálj és kellemetlen helyzetbe hozd az embereket.

Felmentem az emeletre.

A lakosztály tele volt virágokkal, dizájnerdobozokkal és üres poharakkal. Elkezdtem gőzölni a ruhát, mert meg akartam őrizni a szerepemet.

Aztán Renata bejött telefonon.

„Apa, ne nyomassz már! Diego nem tudja, milyen rosszul mennek a vállalkozásaitok. Ha összeházasodunk, meg fogom győzni, hogy tegye fedezetül a szülei házát. Így fedezed a beszállítókat, és nyersz magadnak egy kis időt.”

Mozdulatlanul maradtam.

A beszélgetés folytatódott.

A családja nem volt gazdag.

A fizetésképtelenség szélén állt.

Az esküvő pedig egy megrendezett esemény volt, hogy lenyűgözzék a befektetőket.

Renata letette a telefont, és úgy nézett rám, mintha a bútor része lennék.

– Ha akár csak egyetlen ránc is marad, esküszöm, kirúglak.

Azon a délutánon váratlan üzenetet kaptam Luciától, a személyi asszisztensétől.

„Mariana asszony, beszélnem kell önnel. Hallottam, mi történt tegnap este az öltözőben. Renata Diegót és a szüleit akarja használni. Vannak e-mailjeim és dokumentumaim, amiket kinyomtattam, ő pedig kényszerített.”

Még nem válaszoltam.

Elmentettem az üzenetet.

A főpróbavacsorán a De la Vega család sokkal tovább vitte a megaláztatást.

Renata üzletemberek, tisztviselők és családtagok előtt állt ki.

– Elnézést a közbeszólásért. Mariana régen Rodrigo családjánál dolgozott. Az utóbbi időben teljesen odavolt érte, és nagyon kiszámíthatatlanul viselkedik.