Rodrigo elsápadt.

—Távolítsd el.

-Nem.

– Én vagyok a férjed.

– Amíg a válás véglegessé nem válik.

A szó erősebben sújtotta, mint bármelyik sikoly.

– Nem hagyhatsz engem így magamra.

Kihagytál egy esküvőből, amit a saját pénzemből fizettem, és őrültnek nevezett 80 ember előtt.

Rodrigo lehalkította a hangját.

-Mit akarsz?

– Gyere le az ünnepségre.

-Szóval így?

– Mert a bátyádnak joga van tudni, hogy kit fog feleségül venni.

11 órakor az Aurelia terasz képeslapra hasonlított. Fehér rózsák, hegyek, egy vonósnégyes és több mint 100 vendég.

Renata az oltár felé sétált, meggyőződéssel, hogy a legrosszabb pillanat már elmúlt.

Rodrigo sápadtan állt Diego mellett.

Beatriz odasúgta neki:

–Viselkedj jól. Nagyon fontos emberek vannak itt.

– Anya – felelte –, Mariana a tulajdonos.

Beatriz megvetően nézett rá.

– Hagyd abba az ivást ilyen korán.

A szertartás elkezdődött.

Renata kérte a mikrofont a szavazások előtt.

– Köszönjük, hogy csatlakozott hozzánk. Családunk számára mindig is fontos volt, hogy képzett, előrelátó és magas szintű emberekkel vegyük körül magunkat. Vannak olyanok, akik egyszerűen nem tartoznak bizonyos körökbe, és az is része annak, hogy megvédjük azt, amit felépítettünk.

Néhány halk nevetés hallatszott.

Rodrigo lehunyta a szemét.

Aztán kivilágosodott az oltár mögötti paraván.

A képem megjelent a tetőtéri lakásból.

Renata elejtette a mikrofont.

– Jó reggelt! – mondtam. – Mariana Salgado vagyok, a Grupo Aurelia igazgatótanácsának elnöke és ennek a üdülőhelynek a tulajdonosa.

A csend azonnal beállt.

Beatriz kinyitotta a száját.

Renata az apjára, Arturo de la Vegára nézett.

Elfehéredett.

– A menyasszony az előbb említette, hogy meg kell védeni, amit az ember felépít – folytattam. – Teljesen egyetértek. Ezért kell tisztáznom három dolgot, mielőtt bárki bármit is aláírna ma.

Egy levél jelent meg a képernyőn.

– Először is: Arturo de la Vega úr, az Aurelia Capital ma reggel elutasította a befektetési kérelmét.

Artúr felkelt.

– Ez bizalmas.

– Az voltam, amíg a lánya nyilvánosan ki nem nyilatkozta, hogy maga Aurelia elnök személyes barátja, hogy befektetőket vonzzon. Ez nem igaz. Soha nem találkoztunk.

Renata úgy tűnt, nem kap levegőt.

– Másodszor: ezt az esküvőt nem Rodrigo finanszírozta. Az előleg egy általam kezelt számláról érkezett, és egy olyan engedélyt használtak fel, amelyet nem én adtam meg.

Megmutattam a nyugtát.

Beatriz a fiához fordult.

– Mit csináltál?

Rodrigo nem válaszolt.

– És harmadszor – mondtam –, Diegónak bizonyos információkról tudnia kell, mielőtt eldönti, hogy meg akar-e házasodni.

Lucía, Renata asszisztense, megjelent a terasz oldalán az ügyvédem kíséretében.

Egy mappát cipelt.

Renata elkezdte rázni a fejét.

– Nem, Lucia, ne csináld ezt!

Az ügyvédem másolatokat adott Diegónak e-mailekről és dokumentumokról. Ezekben Renata arra kérte, hogy hozzon létre egy épületet, amely Diego szüleinek házát fedezetként használhatná egy házasságkötésük utáni hitelhez. Voltak olyan üzenetek is, amelyekben Renata úgy emlegette őt, mint a “leggyorsabb módszert” a családi vállalkozás megmentésére.

Diego némán olvasott.

„Ez a tiéd?” – kérdezte.

Renáta azonnal sírva fakadt.

– Kiragadtak a kontextusból.

– Azt tervezted, hogy jelzáloggal terheled meg a szüleim házát?

–Pénzügyi lehetőség volt. Apám nehéz időszakon megy keresztül.

Arturo egy szék támlájának csapódott.

– Renáta, fogd be a szád!

Túl késő.

Diego becsukta a mappát.

-Szeretsz engem?

Renata megpróbálta megfogni a kezét.

Visszavonta.

– Nem azt kérdeztem, hogy meg tudod-e magyarázni. Azt kérdeztem, hogy szeretsz-e.

Túl sokáig várt a válasszal.

Diego hátrált egy lépést.

– Nem fogok férjhez menni.

A terasz morajlásban tört ki.

Renata sírni kezdett. Arturo ráordított, hogy tönkretette az egyetlen tárgyalást, ami megmenthette volna a céget. Beatriz megpróbált odamenni hozzá, hogy megvédje a családját, de Arturo nem törődött vele.

Rodrigo viszont térdre rogyott a képernyő előtt.

– Mariana, kérlek. Semmit sem tudtam erről. Renata manipulált.

Úgy néztem, mintha nem éreztem volna azt az elégedettséget, amit elképzeltem.

Csak fáradtság.

– Nem kényszerített arra, hogy szégyelld magad miattam.

Rodrigo mozdulatlan maradt.

– Nem kényszerített arra, hogy hazudj a munkádról. Nem kényszerített arra, hogy 900 000 pesót kérj tőlem, hogy lenyűgözz olyan embereket, akiket nem is ismersz. És nem kényszerített arra sem, hogy lökdöss.

A szél zúgását lehetett hallani a hegyek között.

– Te választottad ezeket a dolgokat egyenként.

Kikapcsoltam az adást.

Az esküvő fogadalmak nélkül ért véget.

A biztonságiak arra kérték a családokat, hogy vigyék el a holmijukat és fizessék ki a kifizetetlen számlákat. Egyetlen rendőr sem bilincselt meg senkit. De azok számára, akiket a külsőségek megszállottjai érdekeltek, volt valami rosszabb is: a vendégek elbúcsúzás nélkül távoztak, és telefonok terjesztették a történetet.

Rodrigo az édesanyja által bérelt autóval hagyta el a üdülőhelyet.

Maradtam.

Harminckét nappal később láttuk egymást utoljára egy polancói irodában.

Rodrigo lefogyott. Már nem hordott új öltönyöket.

Az ügyvédem tette le az asztalra a válási megállapodást.

– Tárgyalni akarok – mondta Rodrigo. – Öt évig voltunk házasok. Eltitkolta a vagyonát.

Az ügyvédem egy másik dokumentumot is bemutatott.

A vagyonelkülönítési megállapodás, aminek az aláírására Rodrigo kényszerített, mielőtt összeházasodtunk.

Tökéletesen emlékeztem rá.

Akkoriban azt mondta:

„Túl keményen dolgoztam ahhoz, hogy egy titkárnő elvegye, ami az enyém, ha valami rosszul sül el.”