Többen szánalommal néztek rám.

Rodrigo nem javította ki.

Ellenkezőleg.

„Megpróbáltunk segíteni neki” – mondta –, „de nem érti a korlátokat.”

Éreztem, hogy valami bezárul bennem.

– Mondd meg nekik, ki fizette az esküvő foglalóját – kérdeztem Rodrigótól.

Renata úgy hátrált, mintha veszélyes lennék.

– Biztonsági szolgálat! Megszakadt a működése.

Rodrigo a hőst akarta játszani. Félrelökött az útból.

Megcsúsztam a márványon, és egy pohártoronynak estem. Az üveg szilánkokra tört körülöttem.

Megvágtam a kezem.

Senki sem sietett a segítségemre.

Rodrigo megigazította a kabátját.

– Megmondtam, hogy menj el.

Aztán megláttam a szálloda igazgatóját a szoba hátsó részében. Felismert engem. Várta a jelzésemet.

Felálltam, vérző kézzel, és csak bólintottam.

Húsz perccel később a legfelső emeleti privát lakásban ültem, miközben egy orvos összevarrt.

Lucía egy mappával érkezett: Renatától származó e-mailek, utasítások az Alcázar család vagyonának jelzáloggal való elzálogosítására, valamint üzenetek, amelyekben Diegót a „likviditási probléma megoldásaként” jellemezte.

Az ügyvédem mindent átnézett.

„Ez már nem csak egy szörnyű esküvő” – mondta. „Csalásra és hamisításra utaló jelek vannak a Rodrigo által befizetett előlegben.”

Ellenőriztem a szálloda biztonsági kameráit. Lent még mindig koccintottak.

„Reggel 6-kor” – parancsoltam – „minden privilégium megszűnik. A terheléseidet blokkoljuk, a csoport kreditjét törljük, és senki sem költhet egyetlen pesót sem anélkül, hogy ne fizetne érte.”

A menedzser nagyot nyelt.

– Holnap lesz az ünnepség.

-Tudom.

Ránéztem a képernyőre, és láttam, hogy a férjem a családdal nevet, akik az előbb őrültnek nevezett.

Még nem tudta, hogy hajnalban fel kell jönnie, hogy megkeressen… és hogy amikor kinyitja a megfelelő ajtót, az egész élete megváltozik.

3. RÉSZ

Reggel 6:03-kor Rodrigo reggelit rendelt magának és Diegónak: tojást, húsdarabokat, jamaicai kávét és egy üveg pezsgőt, hogy „királyként kezdjék a napot”.

Tíz perccel később megszólalt a telefon.

„Alcázar úr” – mondta a recepciós –, „nem tudjuk felszámítani a szolgáltatás díját. A regisztrált kártyát a kártyabirtokos letiltotta.”

Rodrigo nevetett.

– Lehetetlen. Annak a kártyának hatalmas a limitje.

– Ez nem korlát kérdése. Van egy kifejezett felfüggesztési végzés.

Két másik kártyát is kipróbált.

Elutasítva.

Aztán lement kávézni, és felfedezte, hogy az executive lounge-ba való belépést is letiltották. Ugyanekkor Renatát és Beatrizt a fürdőben tájékoztatták, hogy a kezeléseik már nem tartoznak az esküvői csomag hatálya alá.

Ami bosszúságként indult, pánikba torkollott.

Rodrigo tizenegyszer hívott.

Nem válaszoltam.

Aztán üzenetet hagyott.

– Mariana, hagyd abba a hisztizést. Oldd fel a kártyát most azonnal. Ha tönkreteszed a bátyám esküvőjét, amikor visszaérek Mexikóvárosba, válást fogok kérni, te pedig nem jössz vissza a lakásunkba.

Elmentettem a hanganyagot.

Az ügyvédem felvonta a szemöldökét.

– Ez sok magyarázkodástól megkímél minket.

7:20-kor Rodrigo keresni kezdett a szállodában. Kiabált a recepción, azzal fenyegetőzött, hogy kirúg egy londinert, és követelte, hogy tudja meg, melyik szobában vagyok.

Egy alkalmazott, a biztonsági utasításokat követve, a legfelső emeletre vezető szervizlépcsőhöz irányította.

Rodrigo dühösen felment az emeletre.

A tetőtéri lakás ajtaja nyitva volt.

Kopogás nélkül lépett be.

– Mariana! Vége a kis játékodnak. Fel fogod hívni a bankot a szemed láttára, és…

Szótlan volt.

Nem voltak seprűk vagy tisztítószerek. Padlótól mennyezetig érő ablakok, mexikói műalkotások és egy ónix asztal volt, amely előtt a üdülőhely vezetőjével és az ügyvédemmel ültem.

Rodrigo úgy nézett rám, mintha egy másik dimenzióba csöppentem volna.

– Mit csinálsz itt?

Aláírtam a dokumentumot magam előtt, és átadtam az ügyvédemnek.

-Munka.

-Itt?

—Itt is.

Rodrigo a menedzserre nézett.

– Ő az egyik alkalmazottad?

A férfi nyugodtan megrázta a fejét.

– Nem, Alcázar úr. Mi az alkalmazottai vagyunk.

Rodrigo idegesen felnevetett.

-Hogy?

Az ügyvédem felállt.

—Mariana Salgado a Grupo Aurelia igazgatótanácsának elnöke és többségi részvényese.

Rodrigo abbahagyta a nevetést.

– Ez hazugság.

Megérintettem egy képernyőt. Megjelent a vállalati alapszabály, a családi vagyonkezelői alapok, és egy fénykép nagymamámról, Elena Salgadóról, amint 22 évesen velem együtt avatta fel az első Aurelia-t.

„A nagymamám arra tanított, hogy ne szeressek bele valakibe, aki szereti a vezetéknevemet” – mondtam neki. „Ezért nem mondtam soha, hogy hány éves.”

– Ön titkárnő.

– Mondtam, hogy az adminisztrációban dolgozom. Sosem mondtam meg, hogy kinek.

A fejéhez kapta a kezét.

– De én fizetem a házat.

– Azzal a pénzzel, amit befizetek.

– És az autó?

– Én is fizetem. És tudom, hogy már 6 hónapja munkanélküli vagy.

Elkomorodott. Már tudtam a reggeleiről, amikor úgy tett, mintha dolgozni menne, és a betétjeiről, amikkel a büszkeségét védte.

– Azért védtelek, mert azt hittem, nehéz időszakon mész keresztül – folytattam. – Te ezt a védelmet arra fordítottad, hogy megvethess engem.

Rodrigo egy lépést tett előre.

–Mariana, figyelj. Meg tudjuk oldani.

– Tegnap este egy üvegtoronyhoz löktél.

A bekötözött kezemre nézett.

Most először tűnt úgy, mintha eszébe jutott volna, hogy véreztem.

– Baleset volt.

– A kamera valami mást mutat.

Az ügyvédem egy újabb dokumentumot tett az asztalra.

1 900 000 peso átutalásáról volt szó az esküvőre.

A használt elektronikus aláírás nem az enyém volt.

„Hozzáférésünk van a telefonjához és a 875 000 pesós óra vásárlását igazoló bizonylathoz is” – mondta az ügyvéd. „Salgado asszony már feljelentést tett. Senki sem állítja, hogy ma bűnösnek találják. Ezt a hatóságok fogják eldönteni. De nyomozás indul.”