Az első vásárló egy idős asszony volt, akinek fájt a keze. Utána egy lelkész következett égési sérülésekkel, és egy anya, akinek a fia hetek óta köhögött.

Dél előtt már csak 1 üveg maradt.

Aztán megjelent Don Baltasar.

– Így hát a kirúgott gyógyszerész úgy döntött, hogy vállalkozásba kezd.

– Úgy árulok gyógyszereket, mint régen az apám.

– Az apád a céhhez tartozott. Te nem.

Katalina a tekintetét állta.

– Ezek vadon termő gyógynövényekből készült, házi használatra szánt készítmények. A rendeletek lehetővé teszik, hogy engedély nélkül értékesítsék őket.

Don Baltasar elmosolyodott.

– Ez attól függ, hogy mit dönt a polgármester.

–Megkérdezheted tőle. A templommal szemben van.

Az após nem erre a válaszra számított. Elment, de a tekintete egyértelművé tette a fenyegetést.

Két héttel később valaki összetörte az üvegeket, amiket Catalinától a ház mellett szárítottak. Csizmanyomok voltak rajtuk.

Aztán elterjedt a pletyka, hogy a kenőcsei megbetegítik az állatokat.

Az eladások csökkentek.

„Megint elmegyünk?” – kérdezte Marisol.

Catalina felszedegette a törött üveget.

-Nem.

– Mi van, ha visszajönnek?

– Akkor rájönnek, hogy még mindig itt vagyunk.

A nyár szörnyű aszályt hozott. Az Alcázar malmai leálltak, mert a folyó alig szállított vizet. Egész családok kezdték elveszíteni az állatállományukat.

Az erdei forrás azonban tovább hömpölygött.

A patikus feljegyzései szerint mélyen a sziklák között nőtt, és nem függött a felszíni esőktől.

Katalin egy pásztorcsaládot vezetett oda hozzá. Később mások is megérkeztek.

Soha nem kapott fizetést.

Amikor Don Baltasar megtudta, kijelentette, hogy a forrás az ő birtokához tartozik, és elküldte Tomást, hogy feltételeket szabjon.

Tomás sárral borítva érkezett. Marisol azonnal felismerte.

-Apu.

Úgy nézett rá, mintha most értette volna meg mindazt, amit elveszített.

– Apám követeli, hogy ne engedélyezzétek az áthaladást. Azt mondja, a víz a birtokhoz tartozik.

Catalina egy régi rendelet másolatát mutatta meg, amelyet Anselmo atya szerzett meg.

– Az erdő természetes vízi útjai közös használatúak. Apád nem sajátíthatja ki őket.

Tomás lesütötte a tekintetét.

– Nem akartam, hogy így végződjenek a dolgok.

– Akkor nem kellett volna aláírnod ​​azokat a dokumentumokat, amikor én lázban égtem.

Nem érkezett válasz.

Marisol megfogta anyja kezét.

Tamás egyedül tért vissza a völgybe.

Hetekkel később Don Baltasar a polgármester és két tanú kíséretében elment a piacra. Catalina standját be akarta zárni.

„Ez az asszony a házam alatt lakott” – jelentette ki mindenkinek. „Amikor felhagyott feleségi kötelességeinek teljesítésével, megszökött az unokámmal. Most csodavízzel és külföldi gyógymódokkal csapja be az embereket.”

Katalin nem emelte fel a hangját.

– Négy évig dolgoztam a házában. Gondoskodtam a mezőgazdasági munkásairól, vezettem a malmai könyvelését, és én szültem az unokáit. Elvesztettem két gyermekemet, és mielőtt még meggyászolhattam volna őket, kirúgtak. Ez nem az ő alamizsnájából való megélhetés.

A tér elcsendesedett.

– A víz nem csodaszer – folytatta. – Természetes forrás, amely megmentette azoknak a családoknak az állatállományát, akiknek az ivásáért pénzt akartál kérni. És az előkészületeim miatt egyetlen juh sem betegedett meg.

– Ki lehet próbálni?

– Meg tudom – mondta egy hang.

Thomas egy könyvelőkönyvvel a kezében előrelépett a tömegen keresztül.

Felfedezte, hogy az állatok nedves, penészes búzát ettek az egyik malomban. Apja megvesztegette a pásztort, hogy hibáztassa Katalint.

Tomás átadta az általa aláírt papírok másolatát is.

– Apám azt mondta, hogy ideiglenes különélésről van szó. Valójában jogilag cselekvőképtelennek nyilvánították Catalinát, és felhatalmaztak arra, hogy elvegyem tőle Marisolt, és lefoglaljam az általa alapított vállalkozást. Aláírtam őket anélkül, hogy elolvastam volna őket.

Don Baltasar dühösen meredt rá.

– Te vagy a fiam!

– És ő a feleségem volt. Marisol a lányom. Meg kellett volna védenem őket tőled, de nem tettem.

A polgármester átnézte a dokumentumokat.

Nem volt rajtuk Catalina aláírása vagy bírói engedély. Érvénytelenek voltak.

Továbbá a beszámolók azt is kimutatták, hogy Don Baltasar szennyezett gabonát árult és hamis vádakat terjesztett.

A vezetékneve által keltett tisztelet kezdett omladozni azon a téren.

Don Baltasar elvesztette a szerződéseket, kénytelen volt kártalanítani a pásztorokat, és végül lemondott a malmok igazgatásáról.

Tamás nem kérte meg Katalint, hogy térjen vissza.

Napokkal később felment az erdőbe, és egy csokor lila virágot hagyott az ajtó mellett.

– Nem azért jöttem, hogy visszavigyem őket – mondta. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, segíthetek-e megjavítani a tetőt.

Katalin sokáig nézte.

– Kezdheted a hátsó fallal.

Tomás hetekig dolgozott, Doña Jacinta fészerében aludt. Nem adott parancsokat, és nem követelt bocsánatot.

Vizet hordott, tűzifát aprított, és vigyázott Marisolra, amikor Catalina lement a piacra. Azt is megtanulta, hogyan kell elkészíteni az üvegeket, és beleegyezett, hogy a lánya vezesse a feljegyzéseket.

„Marisol kézírása érthetetlen” – jegyezte meg egy délután.

– De az ő beszámolóik jobbak, mint a tiéd – felelte Catalina.

A gyermek halála óta most nevettek először együtt.

A megbékélés nem hirtelen történt.

Katalinának időre volt szüksége, hogy elhiggye, Tomás változása nem egy újabb kísérlet arra, hogy irányítsa azt, amit felépített. Elfogadott minden korlátozást.

Amikor beköszöntött a tél, a völgyből több asszony kezdett sajtot, textíliákat és tojást árulni Catalina gyógyszerei mellett. Az erdei házból kis szövetkezet lett.