A földbirtokos megalázta és elbocsátotta a mezőgazdasági munkást, mert szerette a lányát… hónapokkal később könyörgött neki, hogy térjen vissza
– Egy ilyen csizmás mezőgazdasági munkás semmit sem tud nyújtani a lányomnak.
Don Severiano Robles a porba dobta a jegyzetfüzetet. Egy elszáradt jacarandavirág hullott le a lapjairól.
Emiliano Salcedo először a virágra nézett, majd Inésre, aki éppen akkor jött ki az istállóból.
„Megvan a munkám” – válaszolta. „És soha nem voltam tiszteletlen senkivel szemben.”
– Sötétedésig van időd elhagyni a birtokomat.
A munkások mozdulatlanok maradtak. Inés átment az udvaron, és mindenki szeme láttára megfogta Emiliano kezét.
– Akkor engem is ki kell rúgnia.
Apja elsápadt. Egy pillanatra, egy ló nyerítésének és egy szekér nyikorgásának hallatán, úgy tűnt, mindjárt feladja.
De a büszkeség előbb beszélt, mint a szerelem.
– Menj be a házba.
Azon az estén, a 19. század utolsó éveiben, valami több, mint egy család kezdett szétesni a Los Laureles birtokon.
Emiliano hat hónappal korábban érkezett egy foltozott bőrönddel és egy esővíz áztatta ajánlólevéllel. Huszonnyolc éves volt, nem voltak közeli rokonai, és olyan türelemmel rendelkezett, amit egyesek a jellem hiányának véltek.
Az anyja tanította meg olvasni. Egy öreg öszvérhajcsár, hogy gondozza a lovakat. A többire az évek során, amíg tanyáról tanyára dolgozott.
Amíg a fogadtatásra várt, megfigyelte a kopár északi lejtőket és a teheneket, amelyek az utolsó hajtásokat szedték.
„Annak a legelőnek pihennie kell” – jegyezte meg a metszőnek.
Matías megigazította a kalapját.
– Neked kell itt munka. Kezdd azzal, hogy figyelsz.
Emiliano figyelt, dolgozott, és feljegyezte megfigyeléseit egy jegyzetfüzetbe.
Megjegyezte, hol maradt nedves a talaj, melyik öntözővályúk ürülnek ki először, és melyik kerítést kell elmozdítani. Rajzolt egy régi kőgátat is, megrepedve a bokrok között.
Don Severiano nem törődött az ilyesmivel. Negyven évet töltött földbirtokai bővítésével, és meg volt győződve arról, hogy a jólét abban rejlik, ha több állata van, mint a szomszédainak.
Felesége, Teresa halála óta a munkát az érzések elfojtásának módjává tette.
Inés, az egyetlen lánya, ismerte ezt a csendet. Megtalálta az asztalnál, a folyosókon és az utolsó istállóban is, ahol Trueno, a ló, amelyen az anyja lovagolt, öregedett.
Senki sem bántotta. Adtak neki vizet és ételt, de abbahagyták a simogatását.
Emiliano a nap végén elkezdte látogatni.
Egyik este Inés rajtakapta, hogy a sörényét keféli.
– Apám azt mondja, hogy már nem hasznos.
– Még mindig élvezheted a napsütést – felelte. – Ez nem kis dolog.
Hosszú idő óta most mosolygott először.
Másnap visszatért. Később egy répával tért vissza, és végül egy órát maradt.
A ló mellett kezdtek el beszélni a halottaikról, a félelmeikről és azokról a dolgokról, amiket kívántak, de nem mertek kimondani.
Inés akarta intézni a birtokot. Tudta, hogyan kell könyvelni, de az apja elegendőnek tartotta, ha áttekinti a konyhai kiadásokat.
Emiliano egy kis birtokról álmodott, ahol senki sem rúghatja ki azért, mert ellentmond a főnökének.
– És a lovak? – kérdezte.
-Néhány.
– Még az idősek is?
– Főleg, ha jó beszélgetőpartnerek.
Inés nevetett, és a kerítésnek támaszkodott.
Emiliano végül beleszeretett ebbe a nevetésbe.
Imádta, amikor látta, hogy megnyugtatja Lucerót, a félénk csikót, aki már több férfit is elütött. Ahelyett, hogy megbüntette volna, Emiliano a közelében maradt, amíg az állat elfogadta a jelenlétét.
Aztán megmutatta Inésnek, hogyan közelítsen.
„Ne rángasd meg a gyeplőt minden alkalommal, amikor félsz” – mondta neki. „Neki is tudnia kell, hogy megbízhat benned.”
Egyik délután, miután végigsétált a legelőkön, Inés egy jacaranda virágot hagyott a jegyzetfüzete lapjai között.
– Hogy a sok gond közepette valami szépet megőrizhess.
Emiliano megfogta a kezét.
Nem is kellett volna sokkal többet mondaniuk.
Matíast azonban arra utasították, hogy tartsa rajtuk a szemét. Óvatos válaszai gyanút keltettek Severianóban, ami végül beigazolódott, amikor meglátta a virágot.
Ezért alázta meg őket mindenki előtt.
Ezért amikor Emiliano lehajolt, hogy felvegye a jegyzetfüzetét, a földbirtokos vette el először.
– A jegyzetek az én földemről szólnak. Itt maradnak.
– A földek a tiéd. Az én feladatom volt megfigyelni őket.
Severiano hátat fordított neki.
Azon az estén Emiliano remegő kézzel pakolta össze a holmiját. Matías átadta neki a ki nem fizetett fizetését és egy alig kimondott bocsánatkérést.
Mielőtt elindult, a fiatalember elbúcsúzott Truenótól.
Severiano megjelent az istálló ajtajában.
– Vidd el. Megkímélsz a karbantartásától.
Emiliano kezében volt az irányítás, tudomásul sem véve a megvetést.
Inés utolérte a kapunál.
– Mehetek veled.
Simogatta az ujjait.
– Holnap eldönthetjük, amikor lesz időd gondolkodni. Ma este azt sem tudom, hol fogok aludni.
– Nem fogok tétlenül ülni és várni, hogy apám válassza az életemet.
– Akkor írj nekem. Amint találok munkát, megírom.
Homlokát az övéhez támasztotta.
– Ne tűnj el.
– Nem tervezem megtenni.
Aztán megsimogatta Truenót.
– Vigyázz rá. Anyám azt akarta volna, hogy veled legyen.
Emiliano a ló mellett sétált ki. Mögötte Inés állt, egyenesen a boltív alatt, és nem volt hajlandó belépni, amíg még láthatta.
Napokig bezárták előtte a közeli tanyák kapuit.
Senki sem kételkedett abban, hogy tud dolgozni. Attól féltek, hogy ellenséget szereznek Severiano Roblesnek.
