Severiano mély levegőt vett.

– Azért jöttem, hogy a bocsánatát kérjem. És a segítségét. Los Laureles az összeomlás szélén áll.

Emiliano hallgatott.

Inés közbeszólt:

„Nem kell visszajönnöd, hogy bebizonyítsd nekem, hogy szeretsz. A ranch-on kívül is eldönthetjük az életünket.”

Jobban értékelte ezeket a szavakat, mint ahogy azt ki tudta volna fejezni.

Egy éjszakát kért, hogy gondolkodhasson rajta.

Másnap reggel beleegyezett, hogy ellátogat Los Laurelesbe, és megoldást keres. Nem ígérte meg, hogy mindent megment.

Feltételeket is meghatározott: írásban megállapodott fizetést, felhatalmazást a legelők szervezésére, valamint Inés hozzáférését az összes számlához.

– És ha úgy dönt, hogy velem megy, az az ő döntése lesz.

Severiano a tekintetét fürkészte.

-Értettem.

Visszatérve Emiliano két napig körbejárta a birtokot. Kevesebb állatot talált, mint amire számított, és több romlást, mint amitől tartott.

Aztán kiterített egy térképet az asztalra.

Az északi dombot le kellett zárni, az állatokat a takarmányozási kapacitásuk határára kellett csökkenteni, és a gátat még az esőzések előtt meg kellett javítani.

Inés kiszámolta a költségeket.

Az ő és Emiliano megtakarításai elegendőek lettek volna az induláshoz, de a pénzt nem adta át feltétel nélkül: azt a gazdaságnak nyújtott kölcsönként tartották nyilván, megállapodás szerinti visszafizetéssel.

Severiano aláírta.

Aztán kért egy ásót.

Hetekig dolgoztak. Matías irányította a férfiakat; Inés anyagokat vásárolt és áttekintette a kiadásokat; Emiliano pedig felügyelte az építkezést és az állatállományt.

Severiano annyit cipelt, amennyit az ereje engedett.

Amikor egy munkás figyelmeztette, hogy egy sor kő rosszul van lerakva, kinyitotta a száját, hogy vitatkozzon.

Aztán letérdelt, hogy megvizsgálja.

– Igazad van – mondta.

Inés a fal túloldaláról hallotta.

Ez a mondat nem oldotta meg a múltat, de elkezdte megváltoztatni a jelent.

Augusztusban megérkeztek az első esők. A víz felgyülemlett a gát mögött, és fű sarjadt a parlagon.

Nem volt elég.

Szeptember közepére még mindig akkora összeggel tartoztak, amit lehetetlen volt előteremteni.

Severiano el akarta adni a megmaradt szarvasmarhákat.

Inés nem volt hajlandó megtenni anélkül, hogy előbb megvizsgált volna más lehetőségeket.

Éjszakákon át készítette elő Emilianónak a közös ajánlatát: azonnali fizetés, részletfizetési ütemterv és szerződések más tulajdonosok állatainak gondozására anélkül, hogy megvenné őket.

Anselmo, miután áttanulmányozta a számlákat, felajánlotta, hogy garantálja a megállapodás egy korlátozott részét.

A hitelező meglátogatta a ranchot. Áttekintette a gátat, a szerződéseket és a számadatokat. Inés minden kérdésre válaszolt.

Végül beleegyezett a határidő meghosszabbításába.

Amikor aláírta a nevét, Severianónak le kellett ülnie.

Odakint elkezdett esni az eső.

A fellendülés lassú volt. Nehéz hónapok, lerobbant kerítések és olyan kifizetések következtek, amelyek miatt korábban kellett eladniuk, mint szerették volna.

De senki sem hozott már egyedül döntéseket.

A következő évben Emiliano visszaszerezte a kölcsönét. Utána megállapodtak abban, hogy munkájának és keresetének egy részét a hagyaték törvényes részévé alakítják.

Inés vette át az adminisztráció irányítását.

Severiano szó nélkül aláírta a dokumentumokat. Aztán visszaadta a régi jegyzetfüzetet Emilianonak.

– Oda kellett volna adnom neked, amikor kijöttél azon a kapun.

– Igen – válaszolta.

Az öregember elfogadta az igazságot.

Hónapokkal később, a fizetések rendezésével Inés megtalálta Lucerót. A gazdája beleegyezett, hogy eladja neki, és a ló egy tavaszi reggelen visszatért.

Trueno a karámjából üdvözölte, amelyet már korábban is a csendes sétáira tartott fenn.

Az esküvőt jacarandafák alatt tartották.

Volt birria, meleg tortilla, és a munkások és a tulajdonosok osztoztak az asztalokon. Anselmo korán érkezett. Matías sírt a szertartás kezdete előtt, és a port hibáztatta.

Mielőtt elkísérte volna a lányát, Severiano Truenóval találta Emilianót.

– Nem kérem, hogy felejts el – mondta neki.

– Nem felejtettem el.

A földbirtokos lehajtotta a fejét.

Emiliano kinyújtotta a kezét.

– De most már láttam, mit csinál.

Severiano könnyes szemmel ölelte át.

Inés megjelent a folyosón és szólította őket. Egy jacaranda virág volt a hajába tűzve.

Amikor odaért Emilianohoz, kinyitotta a tenyerét, és beletette a szárított virágot, amit hónapok óta őrizgetett.

Mosolygott.

Mögöttük a legelők újra zöldellni kezdtek. Előttük a kápolna ajtajai tárva-nyitva álltak.

Ezúttal együtt keltek át.