Mesquite fák alatt aludt, és utolsó étkezéseit megosztotta a lóval. Egyik délután, a kimerültségtől eltelve, leült az út szélére, és arcát a kezébe temette, és sírt.

Trueno orrával megsimogatta a vállát.

– Tudom, öregfiú – mormolta. – Mennünk kell tovább.

Alkonyatkor érkeztek az El Encinal tanyára.

A tulajdonosa, Don Anselmo Villaseñor, a bejáratnál várakozva találta az idegent.

-Mit keres?

– Dolgozom. De előbb szeretnék vizet kérni a lovamnak.

Anselmo figyelte, hogyan szolgálják fel, mielőtt ő is megivott volna egyet.

– Holnap a munkáról beszélünk. Ma este ketten vacsoráznak.

Emiliano maradt.

A következő hónapokban átszervezte a legeltetést, megtisztította az öntözőárkokat, és segített visszanyerni az évek óta kimerült földeket. Anselmo meghallgatta, megvitatta javaslatait, és elfogadta azokat, amelyek értelmesek voltak.

Hamarosan rábízta a jószágok kezelését.

Emiliano elkezdett pénzt megtakarítani, és írt Inésnek.

Elmondta neki, hol van, hogy javult Mennydörgés állapota, és mennyire vágyik rá, hogy lássa. Megkérte, hogy válaszoljon, mielőtt elindul visszafelé, mert nem akart titokban feltűnni, vagy gondot okozni neki.

Nem kapott választ.

Újra írt.

A tél végére 7 levelet küldött.

Los Laurelesben Inés minden alkalommal kérdezősködött felőle, amikor postája érkezett.

– Semmit neked – felelte az apja.

Több tanyára is küldött érdeklődőt, de címet nem kapott. Matías csak annyit tudott, hogy Emiliano észak felé folytatta útját.

Minden egyes hétnyi hallgatással Inés attól félni kezdett, hogy Emiliano szerelme nem bírta ki a megaláztatást.

Severiano nézte, ahogy a lánya elhalványul, és azt ismételgette magában, hogy egy napon még hálás lesz érte.

Eközben 200 szarvasmarhát vásárolt a birtok által biztosított kölcsönből.

A csapadék alig esett.

A már amúgy is túlterhelt legelők kezdték elveszíteni zöld színüket.

Áprilisban Inés bejött az irodába, hogy megkeresse az édesanyjától örökölt kis földterület tulajdoni lapjait. Tudni akarta, hogy bérbe adhatja-e, és saját jövedelemmel rendelkezhet-e.

Zárva találta a fiókot.

A kulcs abban a mellényben volt, amit az apja egy széken hagyott.

Benne volt Emiliano jegyzetfüzete, a kölcsöndokumentumok és egy csomag bontatlan boríték.

Mindannyian az ő nevét viselték.

Leült, mielőtt felmondta volna a szolgálatot a lába.

Hitetlenkedve olvasta az első levelet. Az utolsótól elállt a lélegzete: Emiliano azt mondta, tiszteletben fogja tartani a hallgatását, pedig sosem szűnt meg szeretni.

Amikor Severiano visszatért, a nőt már várta rá.

– Hónapokig láttál sírni.

A borítékokra nézett.

– Meg akartalak kímélni egy nehéz élettől.

– Elhitetted velem, hogy elhagytál.

-Ágnes…

– Soha többé ne hívd ezt a védelmet.

Remegett a hangja, de nem vette el a tekintetét.

– Mától a városban veszem fel a postámat. És átnézem a számlákat. Azt sem fogom hagyni, hogy eltitkold előlem, mi történik ezzel a házzal.

Még aznap este írt Emilianónak.

A válasz késett, mert Don Anselmo egy tehervonatot vezetve észak felé indult. Inés ezt akkor tudta meg, amikor Matíasszal ellátogatott El Encinalba. Don Anselmo elmagyarázta, hogy június végén visszatér, és megígérte, hogy személyesen kézbesíti a levelét.

Először tért haza egyetlen bizonyossággal: az apja többé nem avatkozhat közbe.

De a birtok szétesőben volt.

El kellett adniuk az állataikat, hogy ne éhezzenek. Aztán több ló is elment.

Amikor egy vevő elvitte Lucerót, Inés elkísérte az útra, és megkérdezte, hová utazik.

Az állat egy bőséges legelővel rendelkező birtokra ment. Ennek tudata sem állította meg a sírást.

A munkások elkezdtek elmenni. A bérek késtek, a víz pedig egyre drágább hordókban érkezett.

A hitelező kitűzött egy időpontot: szeptember 30-án követeli a lejárt tartozást, vagy megindítja az ingatlan árverezésére irányuló eljárást.

Severiano eladta a hintóját és egy telket. A számlák így sem álltak egyenlettel.

Egyik este végre kinyitotta az elkobzott jegyzetfüzetet.

Pontos figyelmeztetéseket talált mindarról, ami most történik. Megtalálta a gát rajzát is, és egy mondatot a margóra írva: „Inés ismeri ezt a földet. Hagyni kellene, hogy ő döntsön.”

A lánya sírva találta.

Nem próbálta meg azonnal megvigasztalni.

– Tudtad – mormolta. – Mindketten tudták.

–Még tudunk dolgozni, apa. De nem parancsolgathatsz tovább anélkül, hogy odafigyelnél az emberekre.

Severiano bólintott.

Másnap megtudták, hogy Emiliano visszatért, és felajánlották neki a lehetőséget, hogy egy távoli ingatlant kezeljen, a nyereségből való részesedéssel.

A földbirtokos megkérte Matíast, hogy készítsen elő egy hintót.

– Meg fogom nézni.

Inés felvette a kalapját.

– Veled megyek. Bocsánatot kell kérned. Mondanom kell valamit.

Ezúttal az apja nem ellenkezett.

El Encinalban itatóvályúkat és jól táplált állatokat találtak. Nem volt paradicsom: ott is aszály volt, de a föld még mindig rejtett tartalékokat.

Emiliano megjelent a pajta mellett.

Amikor meglátta Inést, elejtette a kötelet, amit cipelt.

Kiszállt a hintóból és odament hozzá.

– Áprilisig nem kaptam levelet.

– Tegnap olvastam a tiédet.

Emiliano megfogta a kezét.

Egy pillanatra elfelejtették, hogy Severiano még mindig ott van.

– Azt hittem, már nem akarsz látni – mondta.

– Ugyanezt gondoltam én is.

Olyan erővel ölelték át egymást, hogy a földbirtokos lesütötte a tekintetét.

Amikor elváltak egymástól, Severiano levette a kalapját.

– Elrejtettem őket.

Emiliano ránézett.

-Tudom.

–Én is megaláztalak. És kihasználtam, hogy szükséged van munkára, hogy úgy bánjak veled, mintha semmi jogod nem lenne.

Nem volt semmi magyarázat, ami ezt javította volna.