Hajnalban a folyóparton mosta a ruhákat, és nem is sejtette, hogy a herceg a hídról figyeli.
Új-Spanyolország, 1798.
A Lerma folyót még mindig köd borította, amikor Isabel de la Cruz letérdelt a nedves kövekre, és egy lepedőt a jeges vízbe merített.
Könyékig feltűrte az ingujját, és az ujjai vörösek voltak a hidegtől. A hajnal volt a nap egyetlen olyan szakasza, ami igazán az övé volt. Abban az órában senki sem hasonlította unokatestvéréhez, Catalinához, senki sem suttogott anyja szégyenéről, és senki sem emlékeztette arra, hogy hálásnak kell lennie a feje feletti tetőért.
Csak a folyó volt, a ruhák és a csend.
Isabel nem vette észre, hogy egy férfi figyeli őt a régi kőbánya hídjáról.
Alejandro de Alvarado, Valdemora márkija, hajnal előtt lóháton menekült el a házból, tele adminisztrátorokkal, rokonokkal és ambiciózus anyákkal, akik alig várták, hogy bemutassák lányaiknak. Harmincnégy éves volt, jelentős vagyonnal rendelkezett, és esze ágában sem volt olyan nőt feleségül venni, aki csak a vezetéknevét szerette volna.
Mexikóvárosból jött, hogy kivizsgálja a Valladolid közelében található haciendáiban tapasztalható szabálytalanságokat. Bérlői visszaélésekről számoltak be, de az adminisztrátora ragaszkodott ahhoz, hogy minden rendben van.
Alejandro úgy döntött, hogy inkognitóban, Andrés Vargas néven utazik.
Amikor felfedezte Isabelt a folyóparton, először azt hitte, hogy egy szolgálólány. Azonban testtartásában volt egy derűs méltóság, ami nem jellemző volt valakire, aki a meggondolatlan engedelmességhez szokott.
Felemelte az arcát a hajnal halvány fénye felé, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
Úgy nézett ki, mint egy nő, aki élvezi a szabadságot, amit senki sem adott meg neki.
Alejandrónak folytatnia kellett volna az útját.
Nem tette.
Isabel a ruhákkal visszatért a Santa Lucía birtokra, amely az apjáé volt, mielőtt nagynénje, Doña Prudencia Salazar felügyelete alá került.
Miután szülei meghaltak, Isabelt kilencéves korában odavitték. Eleinte Catherine mellett tanult. De amikor betöltötte a tizenhatot, nagynénje szolgálóként kezdett bánni vele.
– A jelenléted kellemetlenül érinti a látogatókat – magyarázta. – Különben is, egy hozomány nélküli fiatal nőnek meg kell tanulnia hasznosnak lenni.
Ettől kezdve Isabel mosott, varrt, gyűjtötte a gyógynövényeket és használta a lépcsőt. Doña Prudencia azt állította, hogy azért tette, hogy megvédje magát az anyjáról terjedő pletykáktól.
Állítása szerint Elena de la Cruz meggyalázta a családot azzal, hogy megszökött egy Mateo nevű szegény festővel.
Izabella sosem tudta meg az egész történetet.
Minden kérdés újabb megaláztatást hozott.
Azon a reggelen Doña Jacinta, a házvezetőnő, fogadta a konyhában.
– A nagynénéd keres téged. Catalina kék szoknyáját újra kell hímezni a csütörtöki tánchoz.
Isabel felvitte a ruhákat az emeletre, és Doña Prudencia levelet írt.
– Késésben vagy.
– Megduzzadt a folyó.
–A kifogások keresése anyád egyik legrosszabb szokása volt.
Izabella hallgatott.
– Catalinának biztosan tökéletesen kell kinéznie a Villaseñorék bálján – folytatta a nagynénje. – Egy fontos úriember is érkezik a környékre. Te csak segíteni fogsz neki felöltözni.
– Én is belépek a csarnokba?
Doña Prudencia látható bosszúsággal felnézett.
– Nem értem, miért. Senki sem várja el, hogy tiszteletreméltó emberek között találjon.
Isabel felvette a ruhát és elment, mielőtt a könnyei elárulhatták volna.
Három nappal később találkozott az állítólagos Andrés Vargas-szal.
Épp árnikát gyűjtött egy ösvény közelében, amikor a férfi lova előbukkant a mesquite fák közül. Leszállt a lováról, hogy ne kelljen felülről hozzá szólnia.
– Jó reggelt! Azt hiszem, letértem a Valdemora felé vezető útról.
– Sok. A hacienda északra van. Ez a föld Santa Lucíához tartozik.
– Akkor hálásnak kellene lennem, hogy valaki jobban ismeri ezeket a vidékeket, mint én.
Isabel óvatosan vizsgálgatta. Mindenféle dísz nélkül volt öltözve, bár csizmája minősége és a gyeplő magabiztos fogásából kiderült, hogy nem mindennapi alkalmazottról van szó.
„A földbirtokosok ritkán ismerik a saját földjüket” – válaszolta. „Ezért vannak olyan adminisztrátoraik, akik csak azt mondják nekik, amit hallani akarnak.”
Alejandro elfojtott egy mosolyt.
– Úgy tűnik, nagyon világos véleménye van Valdemora márkiról.
– Még sosem láttam.
– Akkor talán igazságtalan lenne őt megítélni.
– Talán igazságtalan, hogy a bérlőid kétszer fizetik ugyanazt az adót, miközben a házaik teteje omlik.
Ez a válasz vádlóként hatott rá.
– Ki szedi be ezeket az adókat?
– Don Baldomero Rivas, az adminisztrátora. De senki sem meri feljelenteni. Azt mondják, a márki személyes barátja.
Alejandro rájött, hogy gyanúja beigazolódott.
– Andrés Vargas vagyok – mondta. – Egy helyi földbirtokos megbízásából nyomozok bizonyos vállalkozások után.
—Isabel de la Cruz.
Nem pukedlizett, és nem is változtatott a beszédmódján. Isabel számára a férfi nem egy címet vagy egy vagyont jelentett. Egyszerűen csak egy idegen volt, aki eltévedt.
Alejandro olyan szabadságot érzett, amilyet évek óta nem.
A következő két hétben számos kifogást talált, hogy visszatérjen az ösvényre. Isabel mesélt neki Baldomero bántalmazásairól, az eladósodott családokról és egy elhagyatott kápolnáról, amelynek a teteje beomlott az esőzések során.
Elrendelte a házak javítását és a jogellenes vádak felfüggesztését, de úgy tűnt, mintha a rendelkezések közvetlenül a központi kormányzattól érkeznének.
Isabel mesélt neki a gyerekkorában olvasott könyvekről, a purépecha gyógyítótól tanult gyógymódokról, és arról a titkos vágyáról, hogy nyisson egy kis házat, ahol a szegény nők terhességük alatt ellátásban részesülhetnek.
