„Ez túl nagy álom valakinek, akinek nincs pénze” – mondta.

-A nagy álmoknak nem mindig kell nagyot kezdeniük.

Isabel hosszú évek óta először kezdett számítani valamire.

Egyik délután, miközben ruhákat most a folyóban, megjelent Tomás Barragán, a kovács fia. Hónapok óta zaklatta.

– Azt mondják, most egy úriemberrel mászkálsz – gúnyolódott. – Nem kellene nagyképűsködnöd. Mindenki tudja, milyen asszony volt az anyád.

Megragadta Isabel csuklóját.

Megpróbált kiszabadulni.

-Hagyjon békén.

– Senki sem fog megvédeni egy olyan nőt, mint te.

-De igen.

Alejandro megjelent mögöttük.

Hangjában már nem volt meg az állítólagos kereskedő kedvessége. Olyan ember parancsára hasonlított, aki hozzászokott az engedelmességhez.

Thomas elengedte Izabellt.

– Csak beszélgettünk.

– Ha még egyszer megérinti, nekem fog felelni.

– És ki vagy te, hogy fenyegetsz engem?

Alejandro egy lépést tett felé.

– Valaki, aki nem akarja, hogy erre a kérdésre válaszolnia kelljen.

Tamás elmenekült.

Isabel remegő kézzel emelte fel a kosarát.

-Köszönöm.

– Nem kell hálásnak lenned, ha valaki úgy viselkedik, ahogy kell.

Izabella szeme megtelt könnyel.

– Engem korábban soha senki nem védett meg.

Alejandro be akarta vallani, hogy ki ő. De attól tartott, hogy őszintesége azonnal elillan, amint a lány megtudja a titulusát.

Ez a félelem volt az első nagy hibája.

Doña Jacinta meggyőzte Isabelt, hogy vegyen részt a villaseñori bálban.

Egy évek óta őrizgetett szürke selyemdarabból egyszerű ruhát készítettek. Amikor Isabel lement a főlépcsőn, Doña Prudencia majdnem elejtette a legyezőjét.

– Figyelmeztettelek, hogy ne hívd fel magadra a figyelmet.

– Csak azért szeretnék részt venni, mert az apám lányához illik.

A kékbe öltözött, gyöngyökkel díszített Catalina őszinte meglepetéssel nézett unokatestvérére.

– Nagyon szépen nézel ki.

Nem volt kegyetlenség a hangjában, de mégis olyan valaki csodálkozása csengett benne, aki soha nem gondolt volna arra, hogy Isabel kegyetlen tud lenni.

A Villaseñor család nappalija több száz gyertya fényétől ragyogott. Isabel a falhoz simulva maradt, amíg meg nem pillantotta Andrést.

Kifogástalanul szabott fekete öltönyt viselt. Több úriember is meghajtotta a fejét, amikor elhaladt mellette.

Átment a szobán, és a kezét nyújtotta neki.

– Elmehetek erre a táncra?

Izabella egyetértett.

Néhány percre elfelejtette a bámuló tekinteteket, szerény ruháját és a megaláztatás éveit.

Doña Prudencia a másik végéről figyelte. Egy nő lépett oda hozzá, és suttogva mondta:

– Azt az embert nem Andrés Vargasnak hívják. Alejandro de Alvarado, Valdemora márki.

Doña Prudencia arckifejezése megváltozott.

Látta, hogy Isabel Új-Spanyolország egyik leggazdagabb emberével táncol, és rájött, hogy Catalinával kapcsolatos tervei veszélyben vannak.

Amikor a zene véget ért, bevonszolta Isabelt egy folyosóra.

– Az a férfi Valdemora márki.

Izabella érezte, ahogy a föld megmozdul.

-Egyszerűen nem lehet.

„Hazudott neked. Komolyan azt hitted, hogy egy márki feleségül vesz egy hozomány nélküli és kétes származású lányt? A hatalmas férfiak olyan nőkkel szórakoznak, mint te. Aztán olyan nőkkel házasodnak, mint Catalina.”

A szavak felébresztették Isabelben minden bizonytalanságot, amit gyermekkora óta tanult.

Elhagyta a táncot anélkül, hogy hagyta volna Alejandrót magyarázkodni.

Másnap reggel elment a folyóhoz keresni.

– El kellett volna mondanom neki az igazat.

-Igen.

– Nem azért rejtettem el a nevem, mert szégyelltem volna magam előtted.

– Elrejtette, mert tudni akarta, hogyan bánna vele egy nő, aki nem tud a vagyonáról.

Alejandro lesütötte a tekintetét.

–Ez még az elején volt. Aztán elrejtettem, mert most először beszélt valaki velem anélkül, hogy kiszámolta volna, mennyit tud kihozni belőle.

– Engem használt fel arra, hogy letesztelje, vajon még mindig megbízhatunk-e egy nőben.

– És ezzel okot adtam neki arra, hogy ne bízzon bennem. Most már értem.

Izabella fogta a kosarát.

– Nem tudom tovább nézni.

Alejandro nem próbálta megállítani.

–Megvárom, amíg be tudom bizonyítani neki, hogy az érzéseim nem hazugságon alapulnak.

A márki egy héttel később nagyszabású bált szervezett Valdemorában. Doña Prudencia azzal a szándékkal hozta magával Catalinát, hogy feleségül ajánlja. Isabel kénytelen volt részt venni, hogy elkerülje a távollétével kapcsolatos kérdéseket.

Az este nyilvános megaláztatássá fajult, amikor egy idős nő felismerte Isabelt.

– Elena szemei ​​vannak – jegyezte meg hangosan. – Szegény asszony. Az egész családja megbüntette pusztán azért, mert feleségül ment ahhoz a férfihoz, akit szeretett.

Izabella mozdulatlan maradt.

– Férjhez ment az anyám?

– Természetesen. A San Miguel-kápolnában nősült. A festő szegény volt, de a házassága törvényes volt.

Doña Prudencia közbelépett.

–A kápolna feljegyzéseit elégették. Soha nem volt érvényes bizonyíték rá.

A tárgyalások abbamaradtak.

Alexander odalépett Isabelhez, és felajánlotta neki a karját.

– Akkor majd megtaláljuk a bizonyítékot.

– Nem kell beleavatkoznia – suttogta.

– Meg akarom csinálni.

A vendégek előtt a terem közepére vezette, és kérte a következő táncot.

Doña Prudencia gyűlölettel nézte, ahogy a márki nyilvánosan kiválasztja az unokahúgát, akit éveken át megalázott.

Két nappal később megmutatta Isabelnek az édesanyjától kapott régi levelet.

Áthúzott mondatok és kitépett bekezdések voltak benne. Doña Prudencia szerint a levél bizonyította, hogy a házasság soha nem volt érvényes, és hogy Isabel törvénytelen volt.

„Ha továbbra is üldözi a márkit” – figyelmeztetett –, „ezt a levelet minden fontos családnak eljuttatom. A nevét összekapcsolják a tiéddel, és mindkettőtöket kigúnyolnak.”