Isabel úgy döntött, hogy elhagyja Santa Luciát.

Hajnal előtt becsomagolt egy kis bőröndöt. De Doña Jacinta megállította.

– Anyád adott nekem valamit, mielőtt meghalt.

Elővett egy ezüstkulcsot.

– Megeskettetett, hogy csak akkor adom oda neked, ha Doña Prudencia megpróbálna kicsapni.

A kulcs egy dobozt nyitott, ami az apja régi szobájának egyik fala mögött volt elrejtve. Benne teljes levelek, egy végrendelet és egy Doña Prudencia által aláírt elismervény volt.

Az igazság sokkal komolyabb volt, mint ahogy Izabella képzelte.

Szent Lúcia nem a nagynénjéé volt.

Az apja Isabelre hagyta a hagyatékot. Doña Prudencia elrejtette a végrendeletet, dokumentumokat hamisított, és Elena feltételezett szégyenét felhasználva tartotta az igazi örökösnőt szolgálóként.

Abban a pillanatban egy csattanás hallatszott.

Doña Prudencia állt az ajtóban.

– Add ide azt a dobozt.

–Egész idő alatt ellopta a nevemet és a házamat.

– Adtam neked enni, amikor senkinek sem kellett.

– Szolgává tett a saját birtokomon.

Doña Prudencia megpróbálta kiragadni a kezéből a dokumentumokat. Doña Jacinta segítségért kiáltott.

A dulakodás közepette leesett egy olajlámpa.

A függönyök égni kezdtek.

Prudencia fogta a dobozt és elmenekült, Isabelt pedig a lángok fogságába ejtette.

Katalin megjelent a folyosón.

Most először értette meg, meddig hajlandó elmenni az anyja.

A füstön keresztül lépett be, és segített Isabelnek kimenekülni egy oldalsó ablakon.

– Anyám az elhagyatott kápolna felé tart – mondta köhögve. – Ott tartja a hamisított iratait.

Alexander több munkással érkezett meg, és megszervezte a tűzoltási erőfeszítéseket. Utána Isabellel és Catalinával a kápolna felé lovagolt.

Prudencia éppen egy írásokkal teli ládát próbált elégetni.

„Minden az enyém!” – kiáltotta. „Tíz évig gondoztam ezt a birtokot.”

– Miután ellopta egy lánytól, beadta neki – felelte Alejandro.

Baldomero Rivas pisztollyal a kezében jelent meg az oltár mögött. Prudencia bűntársa volt. Meghamisította a valdemora-i és a Santa Lucía-i dokumentumokat is.

Isabelre mutatott.

– Add ide a végrendeletet.

Alejandro közbelépett.

Mielőtt Baldomero tüzelhetett volna, Catalina egy gyertyatartót nyomott a karjához. A lövés a mennyezetet tévesztette, és a munkásoknak sikerült megfékezniük.

A ládában megtalálták az ellopott számlákat, az eredeti végrendeletet, valamint Isabel szüleinek házassági anyakönyvi kivonatának hitelesített másolatát, amelyet évekkel ezelőtt küldtek a püspöki levéltárból.

Doña Prudencia végig birtokolta a bizonyítékokat.

Baldomeróval együtt letartóztatták csalás, hamisítás, gyilkossági kísérlet és sikkasztás miatt.

Isabel meggyógyította Santa Luciát.

A legnagyobb meglepetés azonban édesanyja által írt utolsó levélben ért:

„Kedves Isabelem, soha nem te voltál a szerencsétlenségem következménye. Te voltál az oka annak, hogy minden nehézséget elviseltem. Ha bárki azt mondja neked, hogy a szeretetem tönkretett, ne hidd el. Ami elpusztított, az azok kegyetlensége volt, akik nem tudták megbocsátani nekem, hogy a saját életemet választottam.”

Izabella órákon át sírt.

Nem a szégyentől sírt.

Sírt, mert annyi év után végre találkozhatott az édesanyjával.

Alexander nem kérte meg azonnal a kezét. Hónapokig látogatta Santa Luciát, segített újjáépíteni a leégett szobákat, és hagyta, hogy Isabel hozza meg a földjeivel kapcsolatos minden döntést.

Megnyitotta azt a női menhelyet, amiről álmodozott. Doña Jacinta lett az igazgatója, Catalina pedig, miután tanúskodott anyja ellen, továbbra is mellette maradt asszisztensként.

Egyik délután Alejandro elkísérte Isabelt a folyóhoz.

A köd ismét beborította a hidat.

„Amikor először láttam, itt volt” – vallotta be. „Hosszabb ideig bámultam, mint kellett volna.”

– Azt hitted, szobalány vagyok?

– Igen. Később rájöttem, hogy ő volt az egyetlen igazán nemes ember, akivel valaha találkoztam.

Sándor letérdelt a nedves fűre.

„Nem úgy beszélek hozzád, mint egy márki. Úgy beszélek hozzád, mint az az ember, aki félelemből hazudott neked, elvesztette a bizalmadat, és szerencsésnek mondhatta magát, hogy lehetőséget kapott arra, hogy visszanyerje azt. Szeretlek, Isabel. Melletted akarom tölteni az életemet, de nem akarom, hogy elhagyd Santa Lucíát vagy a projektjeidet.”

Könnyes szemmel nézett rá.

– Mi van, ha a társadalom soha nem fogadja el, hogy egy szegény festő lányát veszi feleségül?

– Akkor a társadalomnak meg kell tanulnia elviselni.

Izabella elmosolyodott.

– Elfogadom, de egy feltétellel.

– Bármelyikük is.

– Soha többé nem fogja eltitkolni előlem az igazságot, még akkor sem, ha fél, hogy elveszít.

-Esküszöm.

A San Miguel újjáépített kápolnájában házasodtak össze, ugyanabban, ahol Isabel szülei összekapcsolódtak.

Doña Jacinta foglalta el az első padsort. Catalina fehér virágokat vitt. Az előzőleg morgolódó családoknak meg kellett hajolniuk Valdemora új márkinője és Santa Lucía jogos tulajdonosa előtt.

Évekkel később Isabel tovább sétált a folyó mentén hajnalban.

Már nem ment mosni azoknak a ruháit, akik megvetették. Azért ment, mert még mindig szerette a csendet, a vizet és a mezők felett kiáradó fényt.

Alejandro gyakran elkísérte, karjában cipelve kislányát.

Isabel fiatalkorát abban a hitben töltötte, hogy a láthatatlanság az egyetlen módja a biztonságnak.

Rájött, hogy az igazi biztonság nem a bujkálásból áll.

Abból állt, hogy olyan valaki látta, aki soha nem kérte volna meg, hogy tompítsa a fényét.