Az állatvásár egy héttel később volt.

Tomás éppen akkor érkezett meg, amikor az északról érkező zenekar játszott. Köszöntötte a szüleit és Lucíát, majd egyenesen Mercedeshez indult.

– Táncolsz velem?

Az egész pálya mozdulatlannak tűnt.

Amikor befejezte, Tomás mindenki előtt megszólalt.

– Túl sok szó esett a látogatásaimról. Jobb, ha világosan fogalmazok. A nő, akivel találkozni és megosztani szeretném az életemet, Mercedes.

Doña Amalia megszorította Lucía karját. Leandro abbahagyta a mosolygást.

Mercedes így válaszolt:

-Nem.

Tamás nem sértődött meg.

– Megkérdezhetem, hogy miért?

„Mert mindenki előtt engem választottál, de előtte senki sem kérdezte meg, hogy akarok-e engem választani. Ha igent mondok, holnap azt fogják mondani, hogy a gazdag ember Santa Clarából jött, hogy megmentse a Ríos család bajba jutott lányát.”

Mély lélegzetet vett.

– Ha igazán meg akarsz ismerni, tedd úgy, mintha egy olyan nőt ismernél meg, aki képes saját döntéseket hozni.

Tamás levette a kalapját.

– Akkor vasárnap kezdem.

Két nappal később Severiano újabb levelet küldött: ha szeptember 30-ig nem érkezik meg a fizetés, akkor követelni fogja a garanciákat.

Don Eusebio úgy reagált, hogy elvette Mercedes számláit.

– Add ide a zöld jegyzetfüzetet. Mától kezdve Lucía kezeli a költségeket.

Vasárnaponként Tomás megjelent a kapuban. Don Eusebio nem engedte be, ezért negyven percig kintről beszélgetett Mercedesszel. Kávét hozott, kérdéseket tett fel és hallgatott. Soha többé nem beszélt házasságról.

Eközben a bank megtagadta a hosszabbítást, Doña Amalia pedig elkezdte pakolgatni a tányérokat.

Szeptember 25-én Mercedes ott találta apját, amint Severianónak írt.

– Mit csinálsz?

—Beleegyeznek a családi megállapodás megvitatásába.

– Luciával?

– Bárkivel, aki csak kell, hogy elkerülje a kutat.

Mercedes kinyújtotta a kezét.

– Hadd ellenőrizzek mindent. Nyolc éve fizetsz. Tizenkét éve minden fillért nyilvántartok. Ha tartozunk valamivel, én magam segítek átadni a földet. De előbb hadd ellenőrizzem.

Három napon át ürítette a nyugták dobozait az istálló asztalára. 16 befizetést talált, amelyeket a Vélez család takarmányraktárába utaltak. Aztán valami más is előkerült: egy 1988-as nyugta, Severiano aláírásával és lepecsételésével, amely elismeri az 54 szarvasmarha eladásából származó pénz átvételét, a váltó előlegének befizetéseként.

Ez a kifizetés a későbbi kimutatások egyikében sem szerepelt.

Robles ügyvéd, egy Deliciasból származó jogász, átnézte az iratokat.

„Még nem tudom garantálni, hogy a tartozás kiegyenlítődik. De mivel ez a levonások nélküli fizetés senkinek sem szabadna átadnia a földet a számla rendezése előtt.”

Visszatérve Mercedes már vezetőként tevékenykedett, és megállapodott az északi legelők és a kút átadásában.

Két zacskó nyugtát tett az asztalra.

—Nincsenek cégek.

Leandro Rio.

– A konyhai számlákkal fogod megmenteni a ranchot?

– Apádtól kapott számlákkal.

Tomás megtudta, és felajánlotta, hogy kifizeti a teljes fennmaradó összeget.

Mercedes visszautasította.

– Ha fizetsz, ezt a számlát eltemetik, és mindenki azt fogja mondani, hogy nem tehettem semmit.

– Nekem az a fontos, hogy ne veszítsd el a házadat.

– Én is. Ezért kell tudnom az igazságot.

Tomás elfogadott és lemondott egy függőben lévő üzleti megállapodást Severianóval.

Azon az estén Lucía bevallotta a szüleinek, hogy soha nem akart feleségül menni sem Tomáshoz, sem Leandróhoz.

„Miért nem szóltál soha semmit?” – kérdezte Don Eusebio.

Lucía Mercedesre nézett.

– Mert láttam, mit tettek az első lánnyal, aki nemet mondott.

11:30-kor Leandro megjelent a kapuban.

– Gyere hozzám feleségül, és holnap apám megszegi a megállapodást. A húgod szabad lesz, a kutat pedig megtarthatod.

– 8 év után is feleségül akarsz venni?

Leandro most először hagyta abba a mosolygást.

– Azt akarom, hogy az emberek lássák, hogy végül igent mondtál.

Mercedes az éjszakát azzal töltötte, hogy a házra, a vízre, a szüleire és Luciára gondolt.

Hajnalban a teherautó kulcsait kereste.

„Hová mész?” – kérdezte a húga.

Mercedes nagyot nyelt.

– Mondj Leandronak igent.

3. RÉSZ
Lucia az ajtó előtt állt.

– Nem fogsz kimenni ezt megtenni.

– Állj félre az útból.

-Nem.

Kikapta a kezéből a kulcsokat, és a mellkasához szorította őket.

– Tizenöt éves koromban megtanítottad nekem, hogy a félelemmel végzett számítások mindig rossznak bizonyulnak. Most pedig azzal fizeted meg az adósságodat, hogy feladod magad?

Doña Amalia a folyosón állt, a szemei ​​bedagadtak. Évekig védte a látszatot, mintha az tartaná egyben a házat. Azon a reggelen úgy tűnt, megértette, mennyibe kerültek.

– Apád megy a gyűlésre – mondta. – Vidd magaddal a papírjaidat.

Nem bocsánatkérés volt, de ez volt az első alkalom, hogy az anyja nem kérte, hogy rejtőzzön el.

11:30-kor a Delicias állattenyésztő egyesület terme megtelt. Severiano kérte, hogy a megállapodást a tagok és a tanúk előtt írják alá, biztos benne, hogy a nyomásgyakorlás Don Eusebiot engedésre kényszeríti.

Tomás a bejáratnál várt. Segített Mercedesnek a zsákokkal.

„Nem fogsz beszélni helyettem?” – kérdezte.

– Segítek majd, hogy meghallgassák a szavaidat. A többi rajtad múlik.

Bent Severiano felidézte az aszály idején nyújtott segítséget, és biztosította, hogy Don Eusebio évek óta nem tudja befejezni a fizetést.

– A lányod úgy hiszi, hogy néhány régi nyugta többet ér, mint egy váltó.

Többen nevettek.

A titkár felolvasta a megállapodást: a Ríos család átadja az északi legelőket és a kúthoz való jogokat. Don Eusebio átvette a tollat.