1. RÉSZ
Azon a napon, amikor Mateo Barragán felajánlotta, hogy megveszi a fekete kancát, Inés Valdés egy ásóval a mellkasához szegezte, és azt mondta, hogy inkább eladná a háza tetejét, mint férje utolsó élő emlékét.

Mateo a Coahuila állambeli Parras melletti farmjáról lovagolt, mert hetek óta hallott egy kancáról, amelyik úgy futott, mintha a szél tartozna neki valamivel. Több mint 1100 hektárral, kiváló szarvasmarhákkal és olyan ember hírében állt, aki eléri, amit akar. 42 évesen ritkán hallott olyan nemet, amit elég pénzzel ne tudott volna igenné alakítani.

Egy dróttal és mesquite-tal foltozott kerítés mögött találta. Az állat tetőtől talpig fekete volt, leszámítva egy kis fehér csillagot a homlokán. Felemelt fejjel, figyelmes fülekkel járt, és olyan eleganciával, ami ellentétben állt a romos karámmal, a foltozott pajtával és a kopott vályogházzal.

Inés szürke ruhában, sötét fonattal a vállán és egy kopott nyelű ásóval a kezében kiment a teraszra.

—Jó napot!

—Jó napot!

-Mateo Barragán vagyok, a La Cañada ranchról.

– Tudom, ki az

Várta a tisztelet jelét. Nem érkezett meg.

– A kancáért jöttem.

– Aztán hiába tette meg az utat.

—600 pesót fizethet.

– Nincs szabadban.

Mateo elmosolyodott; Inés arroganciának találta.

—Minden ára

—Nincs tennivaló

A kanca a kerítéshez közeledett. Inés megsimogatta az orrát, az állat pedig becsukta a szemét, mintha felismerné egy régi simogatást.

A kanca neve Luna volt. Julián Valdés, Inés férje, kancaként vette a három év alatt megspórolt pénzéből, amit vasúti munkásként szerzett. Saját maga törte be, anélkül, hogy megütötte volna, halkan beszélt hozzá, órákon át mellette sétált. Amikor két téllel ezelőtt tüdőgyulladása lett Juliánnak, Luna öt napot töltött annak a szobának az ablakánál, ahol a kanca haldoklott, majd majdnem egy hétig nem volt hajlandó enni.

Luna volt az, aki egy kora reggel Inést is megtalálta a karámban a földön ülve, mezítláb, kabát nélkül, és semmi kedve sem volt visszamenni a túl csendes házba. A kanca az orrával addig bökdöste a vállát, amíg az fel nem kelt.

Mateo erről semmit sem tudott.

Négy nappal később 900 pesóval tért vissza egy bőrtáskában.

—Ezzel megjavíthatod a tetőt, vehetsz magokat és felbérelhetsz 2 munkást.

Inés még csak ki sem nyitotta a táskát.

Azért jött, hogy megvegye a lovamat, vagy hogy elmagyarázza a szegénységemet?

–Azért jöttem, hogy megakadályozzam az elsüllyedését a büszkeség miatt.

Az arca megkeményedett.

– A férjem saját kezűleg építette fel ezt a 24 hektárt. Én a saját kezemmel tartom fenn. Ne keverjük össze a nehézséget a vereséggel.

Mateo bosszúsan távozott, de a mondat megmaradt benne. A következő hetekben többször is visszatért, mindig más okkal, hogy miért jött az út közelébe. Egyszer azt mondta, hogy egy kóbor tehenet keres. Máskor azt mondta, hogy egy öntözőcsatornát ellenőriz. Inés tudta, hogy hazudik. Azt is tudta, hogy egyre kevesebbet néz Lunára, és egyre többet a házra, a kerítésekre és arra, ahogy egyedül dolgozik.

A pletyka elkezdődött a faluban.

A szövetboltban Inés egyik ismerőse halkan szólt hozzá.

„Eladnád neki a kancát. Egy olyan ember, mint Barragán, sosem fárad bele a követeléseibe.”

– Bele tudok unni a hallgatásába.

– Nem érted. Neki pénze, ügyvédei, barátai vannak a bankban. Te pedig teljesen egyedül vagy.

Inés kifizette a lisztet, majd válasz nélkül távozott.

Az igazi fenyegetés két nappal később érkezett, és nem Mateótól származott.

Octavio Mena, a Parras Mercantile Bank igazgatója, alkonyatkor jelent meg, zsákjában egy összehajtott váltóval.

– Elhunyt férje 420 peso adósságot hagyott maga után, melynek fedezete ez az ingatlan. Kamatokkal együtt 610. 30 napja van.

Inés elolvasta az aláírást, és borzongás futott végig a gyomrában. Úgy nézett ki, mint Juliáné, de a J betű dőlésszöge nem volt megfelelő.

– Soha nem beszélt nekem erről.

– A férjek nem mindig mondanak el mindent.

Octavio alig mosolygott.

– Ha nem fizet, a bank végrehajtja a garanciát.

Amikor elment, Inés megszámolta a megtakarítását: 87 peso.

Most először nézett Lunára, és gondolt a 900 pesós zacskóra, amit visszautasított.

Azon az éjszakán nem aludt.

Másnap reggel Mateo Octaviót a Hotel Imperial kantinjában találta ivás közben.

– Hamarosan megkapod azt a kancát – mondta a bankár. – Az özvegy el fogja adni. Nincs más választása.

Mateo letette a poharat az asztalra.

– Honnan tudod, mennyi ideje van még hátra?

Octavio túl sokáig néztem rá.

És ekkor Mateo megértett valamit, amitől Luna megvásárlására irányuló vágya azonnal elszállt: a váltó nem véletlenül jelent meg.

2. RÉSZ
Inés nem Mateót kereste. A Nyilvános Nyilvántartásba ment.

Kocsival utazott Saltillóba, a fűzőjében elrejtett váltó másolatával, és kérte, hogy nézzék át az ingatlan-nyilvántartást arra az évre vonatkozóan, amelyben Julián állítólag aláírta az adósságot. Don Eusebio, egy idős írnok, aki ismerte a férjét, több mint két órát töltött könyvek átkutatásával.

Végül mozdulatlanul feküdt egy oldalon.

– Valami furcsa történik itt.

-Hogy?

—Az aláírás napján Julián személyesen nyújtotta be a vízügyi szabályozási kérelmet General Cepedában. Két tanú és egy önkormányzati pecsét van a kérelmezőnek.

Inés kiszámolta a távolságot.

– Nem lehettem Parrasban és General Cepedában ugyanazon a napon.