Egyik délután megmutatta neki egy jegyzetfüzetet, amit Lucía háztartási beszámolókkal töltött meg. A margókon kis kertek voltak rajzolva. Natalia lassan lapozott, és egy aláhúzott mondatot talált: „Ha lesz saját ablakom, muskátlikat fogok beleültetni.” Hónapokkal később Andrés megjelent a műhelyben egy piros cseréppel, és engedélyt kért, hogy az ajtó mellett hagyja.
Amikor Horizonte-t beiktatták, Don Abel lassan belépett, unokája karjára támaszkodva.
Az előcsarnokban egy saját műhelyében készített fapad állt. A darabokat fecskefarkú illesztéssel illesztették össze.
Mellette egy emléktábla Ernesto Castañedának és a cég projektjein dolgozóknak állít emléket. A család minden egyes szóban részt vett.
Natalia végigsimított a szék támláján. Aztán Andrés szemébe nézett.
Távolról várta meg, ezt a pillanatot a családjára bízva.
Azon az estén a műhelyben vacsoráztak. Doña Mercedes süteményt hozott; Emiliano odaégett néhány tortillát, és a palacsintasütőt hibáztatta. Don Abel úgy tett, mintha hinne neki.
Mielőtt leült volna, Natalia kinyitotta a projekt utolsó tervét.
A sarokban a kis márka és a teljes neve volt: Natalia Castañeda építész.
Andrés két pohár hibiszkuszvízzel közeledett. A nő elvett egyet, megfogta a férfi kezét, és odavezette az asztalhoz, ahol a családja foglalt nekik helyet.
