1. RÉSZ
Az istálló már lángokban állt, amikor Rosalía Benítez megérkezett annak a férfinak a farmjára, akiért feleségül ment. Az első dolog, amit meglátott, négy ló volt, amint rémülten dörömböltek a kerítésen, miközben a füst betöltötte a csivavák egeit. Kilenc órát töltött egy postakocsiban a Santa Rosalía állomásról, táskájában Mateo Carrasco 43 levelét rejtve. A peronon, mielőtt elindultak volna a farmra, egy Hilario Vázquez nevű földbirtokos tetőtől talpig végigmérte, és kimondta a vezetéknevét anélkül, hogy bárki is megmondta volna neki.

– Kár lenne, ha túl későn jönne rá, milyen házba került, Benítez kisasszony.

Rosalía nem válaszolt, de nem felejtette el a mondatot.

A fiú, akit Mateo küldött, Elias volt, 15 éves volt, és a lovakra vigyázott. Amint Mateo elmagyarázta, hogy az istálló lángokban áll, Rosalia a nyereghez kötötte a csomagjait, és vele lovagolt. Amikor felértek egy domb tetejére, meglátták a pusztítást. A munkások próbálták megakadályozni, hogy a tűz elérje a házat; a szarvasmarhák dél felé nyüzsögtek, az északi karámban pedig négy ló másodpercekre volt attól, hogy áttörje a kerítést.

Matthew hamuval borítva tűnt fel, alkarján friss égési sérüléssel.

– Ne menj be oda.

– Az a gesztenyebarna ló át fogja ugrani a kerítést. Ha mégis, a többiek is követni fogják.

– Rosalía, nem ismeri őt.

– Akkor nyisd ki az ajtót.

Mateo habozott, de kinyitotta a kaput. A sötét gesztenyebarna volt a legveszélyesebb és egyben a legfélelmetesebb is. Rosalía nem rángatta, és nem próbálta uralni. Oldalról közeledett, halkan beszélt hozzá, amíg az állat abba nem hagyta a föld kapálását. Amikor az állat lehajtotta a fejét, Rosalía a nyakára tette a kezét. A másik három ló lenyugodott mögötte.

Mateo meglepetten nézett rá.

– Ezt már csinálta korábban is.

–Többször, mint amennyit meg tudok számolni. Még meg is írtam neki.

Azon az estén Rosalía találkozott Doña Petrával, az 54 éves nővel, aki több mint 10 éve gondoskodott a házról. Néhány másodpercig megértette Hilario célzását: azt akarta elhitetni vele, hogy Mateo egy másik nőt rejteget. Petra azonban felszolgálta neki a kávét.

– Ha azért jött volna, hogy feldíszítse a házat, unatkozni fog.

– Jöttem dolgozni.

– Akkor talán tartós lesz.

Vacsora közben egy Evaristo nevű mezőgazdasági munkás megemlítette, hogy a biztosítás alig fedezi az istálló felét, az elveszett takarmányt és az elégett nyergeket. Rosaliára nézett, arra számítva, hogy megijed. A nő folytatta az evést.

Később Mateo megmutatta neki a számlákat. A tűz a lehető legrosszabbkor ütött. Rosalía áttekintette a számokat, és a négy ló felől érdeklődött. A sötét gesztenyebarna kivételes volt. A kanca, Brisa, gyorsan tanult. A szürke Plomo lassúnak tűnt, mert senki sem hajtotta elég erősen. A negyedik, egy pej, elég erős volt a szarvasmarhák számára.

„Pénzt tudnak keresni anélkül, hogy kétségbeesetten eladnák őket” – mondta Rosalía. „Ki tudom őket képezni. És ez a gesztenyebarna ló lehet egy tenyészvonal szíve.”

– Senkinek sem sikerült összeszerelnie.

– Mert ellenségként bántak vele.

Hajnalban Rosalía kiment a karámba. A gesztenyebarna ló magától közeledett, és orrát a térdére hajtotta.

–Értelemnek fogják hívni.

Elias elmosolyodott.

– Furcsa név.

— Furcsa ló.

Elias azt is bevallotta, hogy Evaristo egy hónappal korábban megpróbálta kötéllel leigázni Razónt. Mateo megtiltotta neki, hogy ezt újra megtegye, de a kár már megtörtént: valahányszor Evaristo közeledett, a ló a szemközti kerítéshez simult. Rosalia számára ez nem makacsság volt. Ez egy emlék. És azon kezdett tűnődni, hogy ugyanaz a munkás, aki bántalmazta az állatot, miért tűnik annyira vágyónak arra, hogy Mateo eladja őt.

Azon a napon Rosalía körbejárta a ranchot, és felfedezte, hogy az északi határon folyó patak sokkal értékesebb, mint ahogy Mateo elmagyarázta. Amikor megkérdezte tőle, hogy kié a túloldali föld, túl sokáig várt a válasszal.

—Hilario Vázquez.

– Mielőtt bárkivel is beszéltem volna, már tudta a nevemet. Mondtad neki, hogy jövök?

-Nem.

A nyugtalanság két nappal később bizonyossággá változott. Don Roque, az öreg munkavezető, félrehívta a karám mellé.

–Láttam Evaristot találkozni egy Vázquezből származó férfival az úton. A tűz után történt.

Mielőtt Rosalía Mateót kereshette volna, két lovas jelent meg. Az egyik Hilario volt. A másik egy hivatalnok, lepecsételt dokumentummal a kezében.

– Mateo Carrasco, igény van az északi patakból származó vízhez való hozzáférésre.

Hilario elmosolyodott.

– Amíg ez megoldódik, gondold át, mit vagy hajlandó elveszíteni.

Rosalía a dátumra nézett: a kárigényt két nappal a tűzvész után nyújtották be. Ekkor értette meg, hogy a tűz, Evaristo és a víz mind ugyanazon terv részei lehettek.

Ha egyszerre kapnál esküvőt, tűzvészt és árulást, maradnál? Kommentelj és keresd a 2. részt.

2. RÉSZ
Mateo megtagadta az ideiglenes hozzáférést a patakhoz. Hilario elment, megígérve, hogy ügyvédekkel tér vissza, Rosalía pedig követelte, hogy azonnal bemutassa a vételi okiratot. Azon az estén a konyhaasztalon talált egy záradékot, amely a keleti kerítést a telekhez kötött állandó fejlesztésnek tekintette. Ez nem garantálta a győzelmet, de megakadályozta Vázquezt abban, hogy belépjen, mintha a víz már az övé lenne.

– Mindent el kellett volna mondanom az elejétől fogva – ismerte el Mateo. – Hilario évek óta próbálja visszaszerezni ezeket a földeket. Az apjáéi voltak.