Az üzlet még nem volt elég nyereséges, de volt jövője. Eladtak két szarvasmarhát, amelyek több takarmányt fogyasztottak, mint amennyit megtermeltek, és ez fedezte a takarmányhiányt. Mateo abbahagyta a számlák titkolását előle. Minden nyugta, minden ügyvédi levél és minden fontos döntés ugyanarra az asztalra került.
Egyik reggel megérkezett Jacinta. A szemei be voltak duzzadva, és egy összehajtott papírlapot tartott a kezében.
– Chihuahuába jártam – mondta.
Máté arca megkeményedett.
-Hogy?
– Hogy megkeressem azt, aminek az eltitkolásával én magam vádoltam Rosalíát.
Rozália nem szólt semmit.
Jacinta elhelyezett egy igazolást arról a bankról, ahol Rosalía a megtakarításait tartotta. Nem voltak adósságok, zálogjogok vagy követelések. Beszélt egy családdal is, akik már az utazása előtt ismerték.
– Evaristo hazudott – ismerte be Jacinta. – És én azért akartam hinni neki, mert féltem, hogy elveszítem a bátyámat és apánk tanyáját.
Rosalía a tekintetét állta.
–A félelem sok mindent megmagyaráz, de nem teszi őket igazságossá.
Jácinta lehajtotta a fejét.
– Tudom. Ezért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled, egyenesen a szemedbe nézve.
Nem ölelték meg egymást. Még nem. De Rosalía három csésze kávét szolgált fel, és egy ilyen család számára az is kezdetnek számított, hogy újra leültek egy asztalhoz.
Az igazi változás hat nappal később történt. Herrera ügyvéd sürgős táviratot küldött. Megtalálta Tomás Gálvez családját, a földmérőt, aki a völgy eredeti felmérését végezte. A terepi naplóit egy ládában tartották, régi papírok között. Herrerának szüksége volt az eredeti dokumentumokra.
Mateo és Rosalía együtt utaztak, hogy elhozzák őket. Egy megsárgult oldalon, még a felkelés napján írva, ott állt az a mondat, amely évtizedek óta várt arra, hogy valaki újra elolvassa: a patak a fő telek teljes határát képezi, és a hozzáférése nem vihető át a szomszédos telkekre.
Rosalía háromszor elolvasta a levelet.
–Tehát a Hilario által megvásárolt jogok soha nem válhattak volna elérhetővé a streamünkhöz.
– Pontosan – mondta Herrera –, de van ennél valami rosszabb is.
Összehasonlította a jegyzetfüzetet azzal a dokumentummal, amelyet Hilario ügyvédje utólagos „javításként” nyújtott be a bíróságnak. A kulcsszavakat megváltoztatták.
„Ez nem helyesbíti a nyilvántartást” – magyarázta Herrera. „Csak ellentmond annak. Ha megerősítjük a tintát, a dátumokat és a regisztrációt, akkor valaki kitalált egy módosítást, hogy megváltoztasson egy soha nem létező jogot.”
A dokumentumok kivizsgálása több hétig is eltartott. A dokumentum régi volt, de a feltételezett hitelesítés nem szerepelt a megfelelő könyvben. A pecsét egy olyan irodához tartozott, amely a jelzett időpontban még csak nem is ezt a formátumot használta. A Hilario állításának alátámasztására szánt dokumentum végül a legkomolyabb bizonyítékká vált a stratégiája ellen.
A végső meghallgatáson Hilario mosoly nélkül érkezett, mint a rádióállomás.
Mielőtt a bíró kihirdette volna az ítéletet, Jacinta is tanúvallomást tett. Nem Mateo nővéreként beszélt, hanem egy kis földterület tulajdonosaként, amelyet az édesanyjától örökölt. Elmesélte, hogyan próbálta Hilario hónapokkal korábban meggyőzni, hogy engedje át a vízhasználati jogot „biztonsági okokból”, biztosítva őt arról, hogy Mateo végül elveszíti a ranchot. Ez a beszélgetés azt mutatta, hogy Vázquez már a Carrasco család második tűzvész előtti pusztulásáról beszélt.
Amikor befejezte, Hilario az asztalától árulónak nevezte.
– Az árulás egy család félelmét használta fel arra, hogy megvegyük azt, amit nem akartunk eladni – válaszolta Jacinta.
Mateo lesütötte a tekintetét. Rosalía megértette, hogy ez a kifejezés nemcsak a Hilarióval való veszekedést oldotta meg, hanem a testvérek között is helyrehozott valamit.
Herrera kérte, hogy a vallomást a követelés dátumával, a farmerek vallomásával és Evaristo fenyegetésével együtt csatolják. Egyetlen bizonyíték sem bizonyította, hogy ki gyújtotta fel a pajtát, de együttesen világosan bemutatták a módszert: elszigetelés, nyomásgyakorlás, eladósítás, majd egy olyan kiút felajánlása, amely mindig ugyanazon embernek kedvezett.
Ügyvédje megpróbált azzal érvelni, hogy adminisztratív hiba lehet. Herrera az asztalra tette az eredeti jegyzetfüzetet, a feljegyzéseket, az öt farmer szerződéseit és a tüzek dátumáról szóló jelentéseket.
A bíró nem jelentette ki, hogy Hilario okozta a tüzeket; az üveg és Evaristo fenyegetései nem voltak elegendőek ahhoz, hogy gyújtogatásért elítéljék. Azt azonban megállapította, hogy a vízmegállapodásokban gazdasági nyomásgyakorlás és megtévesztő ábrázolás volt megfigyelhető. A szerződéseket érvénytelenítették. A patakot hivatalosan is a Carrasco ranch kizárólagos tulajdonaként ismerték el. Az állítólagos dokumentumjavítást hamisítás miatt vizsgálatra küldték.
Hilario felállt, mielőtt a határozat felolvasása véget ért volna.
– Ez itt nem ér véget.
Rosalía ugyanúgy nézett rá, mint az állomáson.
– Számunkra igen. Te voltál az az ember, akinek szüksége volt arra, hogy mindenki külön-külön féljen.
A többi farmer együtt távozott.
Hónapokkal később a nyomozás nem tudta bizonyítani, hogy ki gyújtotta fel az első pajtát, és ki dobta a korsót a második tűzbe. Evaristo eltűnt a régióból. Hilario viszont valami olyasmi miatt esett csapdába, amit nem tudott elégetni: a dokumentumok miatt. A semmisnek nyilvánított megállapodásai, a hamisítás vádjai és a földbirtokosok bizalmának elvesztése lehetetlenné tette a terjeszkedés folytatását. Kevesebb mint 18 hónap alatt eladta földjei nagy részét, és északra költözött.
Azon a napon, amikor az utolsó másik személy okiratát is feloldották a vízszerződésből, Jacinta egy kosár kenyérrel tért vissza a tanyára.
