A három lánya két éve nem viselt új ruhát; felvágta régi ládája bélését, hogy három ruhát varrjon nekik.
A 12 éves lány akkor hagyta abba az atole keverését, amikor az apja azt mondta, hogy a ruhák várhatnak tavaszig.
Lepillantott a csuklójára, ami túlságosan kilógott az ingujjából. Aztán az egyik kezét a másik alá csúsztatta, mintha így akarná védekezni a hideg ellen.
Inés látta a gesztust.
Látta a fiatalabb nővéreket is: a 9 éves Josefinát, akinek különböző foltok voltak a könyökén, és a 6 éves Teresitát, aki egy már nem érő szoknyával próbálta eltakarni a térdét.
– Tavaszra tovább fognak nőni, Don Gabriel – mondta.
A férfi felnézett.
A kilenc hét alatt, amíg Inés a farmon dolgozott, soha senki előtt nem válaszolt neki.
1886 decembere volt. Észak-Chihuahua hegyvidéki vidékén a fagyok megkeményítették a földet, és elzárták a hágókat, amelyeken az utánpótlást szállító szekerek érkeztek. A szél átsurrant a ház gerendái között, és megpislogta az olajlámpa lángját.
Gábriel letette a csészéjét.
– Halnak az állataim, és egy olyan adósságom van, ami nem vár jobb időre.
– Nem kérek kitüntetést. Ruhára van szükségük, ami eltakarja őket.
A legidősebb, Catalina, megszorította a kanalat.
– Meg tudom javítani őket.
Inés a ruhára nézett. Annyiszor leengedték az alját, hogy még mindig látszottak rajta különböző színű csíkok, mint az elmúlt évek jelei.
Nem maradt szövet.
Gábriel felkelt és elment anélkül, hogy befejezte volna a reggelijét.
Az iskola karácsonyi színdarabjára szóló meghívó az asztalon hevert. Teresita annyiszor simította ki, hogy a papír majdnem elszakadt.
– Nem kell mennünk – mormolta Catalina.
Inés nem válaszolt. Felvette a csészéket, de ez a mondat egész délelőttre megmaradt benne.
Fizet, élelmet és szállást keresve jött a ranchra. Nem számított rá, hogy olyan házat talál, ahol a lányok megtanulták feladni, mielőtt kértek volna.
31 éves volt, és életének csaknem felét azzal töltötte, hogy édesanyja mellett dolgozott egy durangói varróműhelyben. Tudta, hogyan alakítson át egy darab anyagot olyanná, ami jól illeszkedik egy változó testre. Tudta, hogyan rejtsen el egy varrást, és hogyan hagyjon helyet a növekedésnek.
Nem tanultam meg, hogyan kell megmenteni egy vállalkozást egy hosszú betegség után.
Amikor az édesanyja meghalt, a fennálló törlesztőrészletek elvitték a gépeket és a bútorokat. Az ingatlant bérbe adták. Inés csak egy nagy faládát, az ollóját és egy varródobozt tarthatott meg.
Az anyja sötétkék gyapjúkendővel bélelte ki a bőröndöt, rétegesen terítve szét, hogy megvédje a tartalmát utazás közben.
Minden sarokban apró, egyenletes öltések voltak.
Inés nem tudta kinyitni anélkül, hogy ne emlékezett volna a kezekre, akik készítették.
Miután elolvasott egy hirdetést egy unokatestvérénél, elfogadta a ranchon vállalt munkát. A hirdetést Don Hilario, a munkavezető írta, mert Gabriel képtelen volt segítséget kérni.
Útközben Inés elvesztette a gyűszűjét egy szekér deszkái között. Vizes cipővel, kevés pénzzel érkezett, és abban a reményben, hogy nem kell többé elmennie.
Hilario az út szélén találkozott vele.
Nem sokat beszélt. Fogta a ládát, és elvitte a lányt egy vályogból és fából épült házhoz, aminek a hátulján istállók és egy karám volt, ahol a lovak összebújva védték magukat a szél elől.
Gábriel kézfogás nélkül üdvözölte.
– Reggeli 6-kor van.
Ennyi volt.
Adtak neki egy szűk szobát, ahol régen zsákokat tároltak. Volt ott egy priccs, egy mosdótál és egy szög, amire felakaszthatta a ruháját. A konyhából áradt hőség alig ért el odáig.
Az első reggelen jégréteget talált a vízen.
A házban volt egy másik szoba, a konyha mellett, amelynek az ajtaja zárva maradt.
– Doña Leonor varrószobája volt – magyarázta Hilario.
Gabriel felesége két évvel korábban hirtelen lázban halt meg. A temetés után bezárta az ajtót, a kulcsot pedig a hálószobájában tartotta.
Ettől kezdve Catalina készítette az ételt, gondoskodott a nővéreiről, és ügyelt arra, hogy semmi ne zavarja az apját.
10 éves voltam, amikor elkezdtem.
Ezért fogadta Inést úgy, ahogy az ember azt fogadja, aki azért jön, hogy rámutatjon minden rossz cselekedetére.
Keresztbe tett karral állt a tűzhely előtt. Ha Inés elvett egy edényt, visszavette.
– Anya nem így csinálta.
Inés nem vitatkozott a konyha miatt.
Azzal kezdte, hogy kimosta a ruhákat, feltakarította a padlót és megfoltozta a liszteszsákokat. Amikor észrevette, hogy Teresita haja kócos, leült mögé, és gyengéden kibontotta a csomókat.
A kislány elaludt, mielőtt vége lett volna.
Ő volt az első, aki a csomagtartóhoz lépett.
Egyik este hálóingben jelent meg, és megkérdezte, mi van benne.
Inés kinyitotta a fedelet.
Teresita nem törődött a ruhákkal, az ecsettel és az imakönyvvel. A pálmaágat a kék bélésre helyezte, és ott is hagyta.
– Kellemes és meleg van.
Aztán elkezdte minden este meglátogatni.
Josefina érkezett mögöttük, tele kérdésekkel. Tudni akarta, miért vastagabbak egyes tűk, hogyan lehet elrejteni a csomót, és hogy Inés látta-e már a tengert.
Catalina a konyhában maradt, és úgy tett, mintha olvasna.
Egyik délután hallotta, hogy a nő kijavítja őt az ajtóból.
–Visszekedik ez a varrás Josefinának.
Inés a javítgatni kívánt ujjára nézett. Kibontott néhány öltést, és visszaragasztotta az anyagot, a szélét belülről védve hagyva.
