Inés írt neki, mielőtt elfogadta a ranchon vállalt állást. Hónapok óta várt a válaszra.

Catalina látta, hogy olvassa.

Azon az estén nem ment be a szobába.

Másnap még Inés felébredése előtt elkezdett főzni. Túl gyorsan fésülte meg Teresita haját, megfoltozott egy harisnyát a varratok csavarásával, és visszavette a régi ruháját.

Inés megértette.

– Még nem döntöttem el semmit – mondta neki.

Catalina tovább kavargatta az edényt.

– Tudjuk, hogyan kell irányítani.

A kanál a széléhez ért.

– Már korábban is csináltuk.

Inés hagyta lélegezni.

– Tudom. De nem kell mindent megcsinálnod.

A lány arrébb húzódott, hogy ne lássa a sírását.

Hilario még aznap este szembeszállt Gabriellel.

–A lányod arra készül, hogy elveszítsen egy másik embert.

Gabriel folytatta a hám tisztítását.

– Nem tudom megakadályozni, hogy elfogadjon egy jobb állást.

–Kezdheted azzal, hogy elmondod neki, hogy számít itt. És azzal, hogy abbahagyod a krumplizsákként való bánást.

A hám mozdulatlanul maradt a kezében.

– Leonor két éve meghalt – tette hozzá Hilario. – A lányoknak még mindig van apjuk. Újra meg kell találniuk.

Január utolsó estéjén Catalina ökölbe szorított kézzel lépett be Inés szobájába.

Leült a priccsre és kinyitotta a kezét.

Belül egy kopott és kissé horpadt ezüst gyűszű volt.

–Anyáé volt. Eltettem aznap, amikor apa bezárta a szobáját.

Inés hozzá sem nyúlt.

– A tiéd, Katalin.

A lány az ujjain lévő nyomokra nézett.

– Azt akarom, hogy használd.

A takarón hagyta.

Aztán szinte hangtalanul hozzátette:

– Ha elmész, írhatunk neked?

Inés érezte, hogy összeszorul a torka.

– Persze, hogy megtehetik.

Catalina közelebb lépett, míg a fejét a karjára nem hajtotta.

– Jobban szeretném, ha nem kellene megtennünk.

Gabriel kiment, amikor lépteket hallott. A konyhából meghallotta lánya szavait, és meglátta a gyűszűt, amiről két éve azt hitte, hogy elveszett.

Másnap reggel elvitte a kulcsot.

A zár ellenállt. Bent por és állott fa szaga terjengett.

Leonor kendője még mindig az ajtó mellett lógott. Gabriel gondosan összehajtotta, és az emlékei közé állította.

Aztán kinyitotta az ablakot, begyújtotta a kályhát, és kitisztította a varrógépet. Megolajozta, ahogy már annyiszor látta csinálni.

Amikor Inés megjelent, éppen egy takarót rázogatott.

– Ebben a szobában jobb a világítás – mondta.

A gépre, az ágyra és a tűzre nézett.

Gábriel otthagyta a takarót.

– Már az elején tisztességes helyet kellett volna ajánlanom neki. És gondoskodnom kellett volna a lányaimról, mielőtt neked kellett volna emlékeztetned rá.

Inés a küszöbön maradt.

– Nem tudok mindenről gondoskodni, Don Gabriel.

– Nem fogom megkérdezni tőle.

Megbeszélték a fizetést, a feladatokat, és azt, hogy mennyi idő alatt fogadhat el varrómegrendeléseket. Gabriel megígérte, hogy további segítséget vesz fel, amint az utak feljavításra kerülnek.

Aztán odahívta a lányait.

Leült velük, és bocsánatot kért tőlük.

Catalina olyan erővel zokogott a mellkasán, hogy egyértelművé tette, milyen régóta várt.

Inés visszautasította a munkát, de fenntartotta a levelezést a műhely tulajdonosával. Később küldött neki néhány megbízást.

A tanya kevesebb szarvasmarhával vészelte át a tavaszt. Gabriel eladta lovait és földje egy részét, hogy megtarthassa a többit. Nem kapta vissza egyszerre az elveszett földjét, de újra vacsorázhatott a lányaival, és megtanult odafigyelni a napjaira.

Májusban a varrógép zajt adott ki nyitott ablaknál.

Catalina egy darab anyagot vágott Inés figyelő szeme előtt. Josefina gombokat rendezgetett. Teresita cérnát tekergetett egy darab kartonra.

A ládát új béléssel látták el, régi ruhák maradékából, foltokból és apró kék darabokból.

Gábriel megjelent az ajtóban.

– Kész a kenyér.

Teresita abbahagyta, amit csinált, és felé rohant. A többiek elkezdték elpakolni a tűiket.

Inés egy pillanatig a csomagtartót bámulta.

Amióta az anyja meghalt, most először nem gondolt arra, mit kell majd csomagolnia, ha újra egyedül marad.

Gábriel kihívta a konyhából.

A széke már a helyén volt.