Ledermedtem. A kopogások nem úgy hangzottak, mint egy hazatérő gyereké. Úgy hangzottak, mint a világvége.

Kibotorkáltam az étkezőből, és végigsétáltam a folyosón, a szívem őrült ritmusban kalapált a bordáim között. Kinyújtottam remegő kezem, elfordítottam a reteszt, és kinyitottam az ajtót.

A verandámon, a verandalámpák kemény, sárga fényében fürödve, egy rendőr állt.

2. fejezet: A kulcsok és a részvétnyilvánítások

Fiatal volt, talán a húszas évei végén járt, a Fort Wayne-i Rendőrkapitányság sötétkék egyenruháját viselte. Szolgálati övén nehéz felszerelés díszelgett, mellkasán pedig egy ezüst jelvény világított meg. A névtábláján ez állt: ALVAREZ.

– Asszonyom, ön Linda Henderson? – kérdezte. Hangja halk, feszült és fájdalmasan hivatalos volt.

– Igen – leheltem, alig hagyva el a szót a számon.

Alvarez rendőr nagyot nyelt. A hűvös esti levegő ellenére is izzadságcseppeket vettem észre a homlokán. Feltűnően feszengve nézett rám, tekintete elkalandozott, a vállam fölött a folyosóra meredt. Olyan férfi tekintete volt ez, aki a rövidebb szívószálat húzta. Olyan férfi tekintete, akinek az a feladata, hogy tönkretegye egy anya életét.

Benyúlt a mellzsebébe, és elővett két tárgyat. Kesztyűs kezében felém nyújtotta őket.

Az első egy összehajtott, vonalas jegyzetlap volt. A második egy nehéz kulcscsomó.

Azonnal felismertem a kulcstartót. Egy megkopott, miniatűr fém baseballütő volt, amit Grantnek vettem egy alsóbb ligás meccsen, amikor nyolcéves volt. Soha nem vette le a gyűrűjéről. Egy idegen kezében látni olyan volt, mintha egy levágott végtagot néznék. Miért voltak a rendőröknél a kulcsai? Csak akkor veszik el egy férfi kulcsait, ha bezárták… vagy ha már nincs rájuk szüksége.

„Mi… mi ez?” – dadogtam, és nem voltam hajlandó hozzájuk érni.

– Olvassa el az üzenetet, asszonyom – mondta halkan Alvarez rendőr.

Remegő ujjakkal vettem át a papírt. Az elején, sietősen, maszatos tintával írva, egyetlen szó állt: Anya. Grant kézírása volt. Összetéveszthetetlen.

Kibontottam. A szavak elmosódtak, a könnyeim azonnal megteltek a szememben, de kényszerítettem magam, hogy koncentráljak.

Anya, sajnálom, amit ma tettem. Kérlek, ne hívd fel Markot vagy Sarah-t. Ne kérdezősködj. Csak menj a rendőrrel. Várlak a ‘helyszínen’. – Grant

A papír kicsúszott az ujjaim közül, és a veranda padlójára hullott.

Sajnálom, amit ma tettem. Várlak a helyszínen.

– Ó, Istenem! – ziháltam, és a számra kaptam a kezem. – Mit tett? Kit bántott?

Alvarez rendőr lehajolt, felvette a cetlit, és visszaadta nekem a kulcsokkal együtt. Nem nézett a szemembe. „Asszonyom, kérem, jöjjön velem most azonnal.”

„Él a fiam?” – sikítottam, miközben egy külvárosi anya udvarias álarca teljesen darabokra hullott. „Csak mondd meg, hogy él-e!”

A fiatal tiszt összerezzent. Szó szerint fél lépést hátrált, összeszorult állkapoccsal. Pánikba esettnek, mélyen zavartnak és rendkívül szomorúnak tűnt.

„Asszonyom… ő majd mindent elmagyaráz. Kérem, csak szálljon be a kocsiba.”

Mindent el fog magyarázni

Nem válaszoltak. Ez volt az a fajta dolog, amit a tévében mondanak, mielőtt megkérnek, hogy emelj fel egy lepedőt az arcodról. A szirénák a telefonhívás közben. A bocsánatkérés. A kocsikulcsok. A többi gyerek nem hajlandó felvenni a telefonját – vajon a rendőrség már értesítette Markot és Sarah-t? A többi gyerekem már kórházban volt? Ezért mondta Grant, hogy ne hívjam fel őket?

– Elő kell vennem a táskámat – suttogtam, teljesen a sokk hatása alatt.

Szellemként fordultam meg, lebegtem a konyhába, felkaptam a kézitáskámat és egy szürke kardigánt. Még utoljára visszanéztem az étkezőre. A gyertyák végre kialudtak, árnyékba borítva a gyönyörű, érintetlen vacsorát. Úgy nézett ki, mint egy mauzóleum.

Visszamentem a verandára. Alvarez rendőr gyengéden levezetett a lépcsőn a járőrkocsihoz, amely a járdaszegélynél parkolt. A fényszórók nem voltak bekapcsolva, de a motor alapjáraton járt halk, fenyegető dübörgéssel.

Kinyitotta a hátsó ajtót. Még soha nem ültem rendőrautó hátuljában. Az ülés kemény, öntött műanyagból készült, amelyet könnyen le lehet mosni. Nem voltak belső ajtókilincsek. Egy vastag, karcos plexi válaszfal választotta el a háttámlát az első ülésektől, amelyet nehéz dróthálóval erősítettek meg.

Belecsúsztam a műanyag ülésbe. A hideg átszivárgott a nadrágomon.

Alvarez rendőr becsukta az ajtót. A zár nehéz puffanása úgy hangzott, mintha egy trezor záródott volna be. Csapdába estem. Egy ketrecbe zárva, életem legsötétebb éjszakájába űzve, miközben ölemben tartom a tönkrement fiam kocsikulcsait.

3. fejezet: Halott levegő és villogó fények

Alvarez rendőr beült a vezetőülésbe, és sebességbe tette a járőrkocsit. Elhajtottunk a járdaszegélytől, magunk mögött hagyva a sötét, üres házamat.

Az utazás egy érzékszervi rémálom volt. A járőrkocsi hátsó részében halványan állott kávé, ipari fertőtlenítőszer és kétségbeesett emberek izzadságának szaga terjengett. Az ablakokon beszűrődő utcai lámpák rácsszerű árnyékokat vetettek a kezemre a dróthálóról, amitől úgy éreztem magam, mint a saját bánatom foglya.

Elöl hirtelen recsegve megszólalt a rendőrségi rádió, megtörve a fojtogató csendet.

„Üzemeltetés, 4-es egység. A célpont biztosított. Közeledünk a lezárt területhez.”

Alvarez megragadta a vállmikrofonját. „4-es egység, másolat. Érkezés várhatóan három perc múlva.”

Célpont biztosított. Lezárt terület.

A rendfenntartók klinikai, távolságtartó nyelvezete újabb hányingerhullámot váltott ki belőlem. Grant volt a célpont? Letartóztatták? Vagy ő volt az áldozat, akit hullazsákba zártak?

– Tiszt úr – könyörögtem, és előrehajoltam, míg a homlokom a hideg plexi válaszfalhoz nem nyomódott. – Kérem. Anyaként könyörgök. Nem kapok levegőt. Csak mondja el, mi történt.