Alvarez tekintetét az útra szegezte. A műszerfal fénye megvilágította feszes állkapcsát. – Nem mondhatok semmit, Mrs. Henderson. Szigorú parancsot kaptam.

„Kinek a szigorú parancsa?” – zokogtam. „Egy nyomozónak? A halottkémnek?”

Csend

– Kérlek – suttogtam, miközben a könnyeim szabadon folytak le az arcomon, az államról a kardigánomra csöpögve. – Csak… csak nézz a visszapillantó tükörbe. Csak biccents, vagy rázd meg a fejed. Csak ennyit kérek. A fiam teste sértetlen? Felismerhetem őt?

Láttam, ahogy Alvarez tekintete a tükörre szegeződik. Amikor találkozott az enyémmel, tiszta, hamisítatlan rémületet láttam a tekintetében. Mintha a szavaim fizikailag megütötték volna. Úgy tűnt, mintha rosszul lenne a gyomra.

De nem bólintott. És nem rázta a fejét.

Ehelyett elnézett, erősebben szorította a kormánykereket, és a gázpedálra nyomta a csizmáját. A járőrkocsi előreszáguldott, a motor dübörgött, ahogy átszáguldottunk egy sárga lámpán.

Nem tudta megmondani. Ennyire rossz volt. A fiam. Az én dühös, elveszett, gyönyörű fiam, aki régen segített az apjának bicikliket javítani a kocsifelhajtón. Elment, és bármi is történt vele, túl szörnyű volt ahhoz, hogy egy kezdő rendőr szavakba öntse. Hátradőltem a kemény műanyagnak, becsuktam a szemem, és imádkozni kezdtem. Nem csodáért, mert a kezemben lévő kulcsok azt súgták, hogy ahhoz már túl késő. Erőért imádkoztam. Imádkoztam, hogy ne ájuljak el, amikor megmutatják a roncsokat.

A járőrkocsi éles jobbkanyart vett, a kerekek halkan csikorogtak az aszfalton. Kinyitottam a szemem. Egy ismerős utcára kanyarodtunk.

Egy pillanattal később beálltunk a Kingsland Közösségi Központ tágas parkolójába.

Ismertem ezt az épületet. Két évtizeden át itt játszott Mark kosárlabdát, itt tartotta Sarah a tornaversenyeit, itt járt Eliza nyári táborokba. A gyermekkori örömök, az izzadság és a kiömlött gyümölcslevesdobozok helye volt. Miért hozna ide egy rendőr?

Aztán átnéztem a telken.

Elállt a lélegzetem a torkomban.

A bejárat közelében további két rendőrautó parkolt, fényszóróik hangtalanul forogtak, váltakozó vörös és kék fényt vetettek az épület téglahomlokzatára.

És közvetlenül mellettük öt civil autó parkolt.

Mark szürke terepjárója. Jason fehér teherautója. Sarah kék szedánja. Caleb Subaruja. Eliza dzsipje.

A gyerekeim összes autója itt volt.

A következtetés fizikai ütés erejével sújtott. A rendőrség nem vitt kórházba. Kialakítottak egy előkészítő központot. Egy triázs központot. Grantnek biztosan volt itt valami tétje. Patthelyzet? Baleset? A rendőrség az egész családot a helyszínre hívta, hogy egyszerre közöljék a hírt, vagy talán megkérjenek minket, hogy beszéljük le, de már túl késő volt.

Alvarez rendőr leállította a motort és leállította a kocsit. Kiszállt, megkerülte az autót, és kinyitotta az ajtómat.

– Megérkeztünk – mondta halkan, és kezet nyújtott felém.

Nem fogadtam el. Nem éreztem a lábaimat. – Mind itt vannak – suttogtam, Jason teherautóját bámulva. – Az egész családomat felhívtad.

„Igen, asszonyom.”

Kikászálódtam az autóból, a térdeim megroggyantak. Alvarez kinyújtotta a kezét, és megragadta a könyökömet, hogy stabilizáljon. Erősen nekidőltem neki, a látásom beárnyékolt. A villogó vörös és kék fények visszaverődtek a közösségi ház sötét üvegajtaján, amitől az épület úgy tűnt, mintha vérben lüktetne.

Minden egyes lépés azok felé az ajtók felé olyan volt, mintha a saját kivégzésemre sétálnék. Olyan erősen szorongattam Grant kulcsait, hogy a fémütő belevágott a tenyerembe. Felkészültem, hogy lássam a lelkészt. Hogy lássam a gyászfeldolgozókat. Hogy lássam a másik öt gyermekemet, ahogy zokognak a hallban.

Alvarez kinyújtotta a kezét, és kitárta a nehéz üvegajtót.

– Csak ön után, Mrs. Henderson – mondta kissé remegő hangon.

Mély levegőt vettem, egy pillanatra lehunytam a szemem, és kiléptem a sötétségbe.

4. fejezet: A legkegyetlenebb konfetti

A hall koromsötét volt.

Két lépést tettem előre, a csend sűrű és nehéz volt. Hallottam az automaták halk zümmögését a sarokban, de semmi mást. Semmi sírás. Semmi rendőrségi rádió.

Hirtelen vakító, ragyogó fény árasztotta el a hatalmas tornatermet a bejárati ajtók mögött.

„BOLDOG 60. SZÜLETÉSNAPOT, ANYA!”

A kiáltás egyszerre egy tucat hangtól hallatszott. A konfettiágyúk hangos pukkanása visszhangzott a magas famennyezetekről, színes fóliát záporozva a fényes keményfa padlóra.

Dermedten álltam az ajtóban, és hevesen pislogtam a hirtelen rámtörő fény ellen.

A tornaterem teljesen átalakult. Több száz lila, arany és fehér lufi lebegett a mennyezeten. Egy hatalmas, professzionálisan nyomtatott transzparens feszített a kosárpalánkok fölött: SZERETÜNK, ANYA! BOLDOG 60. ÉVFOLYAMOT!

A szoba közepén, összecsukható asztalok körül, melyeket megraktak a kiosztott ételek és egy hatalmas, háromszintes torta, ott állt a családom. Mark, Jason, Caleb, Sarah és Eliza. Házastársak. Unokák. Néhány közeli barát. Mindannyian partikalapban, műanyag poharakkal a kezükben, fülig érő mosollyal.

Három másodpercig a szoba a tiszta, hamisítatlan öröm tablójává változott.

Aztán tényleg az arcomba néztek.

Nem mosolyogtam. Nem akadt fel a lélegzetem kellemes meglepetésben. Nem ejtettem le a táskámat nevetve.

A mély, traumatikus rettegés, ami négy órán át gyűlt bennem – az üres asztal, a szirénák vijjogása a telefonban, a rejtélyes üzenet, a kocsikulcsok, a rémisztő utazás egy rendőrautó ketrecében – berontott ebbe a fényesen kivilágított szobába, és teljesen összetörte az elmémet. Az agyam egyszerűen nem tudta összeegyeztetni a kint villogó rendőrfényeket a benti partifényekkel.

Végre feladták a lábaim.

Térdre rogytam a keményfa padlón, és elejtettem a táskámat. Grant kulcsainak nehéz gyűrűje éles, csúnya csattanással csapódott a fának.