„Anya!” – kiáltotta Mark, és elejtette a bögréjét.

„Hol van?” – sikítottam. Nem kérdés volt; egy ősi, gyötrő sikoly szakadt fel a torkomból, és szörnyűen visszhangzott a hatalmas tornateremben. „Hol van Grant?!”

A mosolyok azonnal eltűntek. Az örömteli hangulat elpárolgott, helyét hirtelen, fojtogató pánik vette át. A kis hangszórón szóló zene hirtelen elhallgatott.

Sarah, a nővérem, átrohant a padlón, letérdelt mellém, és a vállamra nyúlt. „Anya! Anya, mi a baj? Fáj a mellkasod?”

Egy olyan erőszakos, kétségbeesett erővel csaptam le a kezét, amiről nem is tudtam, hogy birtoklom. „Ne érjetek hozzám! Mi bajotok van?!” – zokogtam, a könnyeim elvakítottak. „A bátyátok balesetet szenvedett! Megsérült, vagy… ő…” – képtelen voltam kimondani a szót, mintha halott lennék. Csak remegő ujjammal mutattam az üvegajtók felé. „A rendőrség hozott! Odaadták a kulcsait! Hallottam a szirénákat a telefonban!”

Jason sápadtan odaszaladt. Először Markra nézett, majd Sarah-ra. „Miről beszél? Kulcsokról?”

„A cetlit!” – kiáltottam, miközben előhúztam a zsebemből a gyűrött papírdarabot, és Mark mellkasához vágtam. „Azt mondta, megbánta, amit tett! Azt mondta, ott volt a helyszínen! Miért rendezel bulit, amikor a bátyád halott?!”

Mark felvette a cetlit. Miközben olvasta, minden vér kifutott az arcából. Felnézett, szeme tágra nyílt a szörnyű felismeréstől. Elnézett mellettem, a hall ajtaja felé, ahol Nate Alvarez rendőr feszengve állt az árnyékban, úgy nézve ki, mintha legszívesebben egészben elnyelné a padló.

– Ó, te jó ég! – suttogta Caleb pár lépésnyire, és eltakarta a száját.

Eliza sírni kezdett, amikor rájött, mit tettek velem.

Nem hagytak figyelmen kívül. Nem felejtették el a születésnapomat. Szerveztek egy nagyszabású, nagy meglepetésbulit. És hogy kijussanak a házból, Grantre, a szabadkártyára támaszkodtak, hogy kitaláljon egy fedősztorit.

Grant, aki mindig túl messzire ment. Grant, aki szerint egy drámai, filmes stílusú rendőrségi „letartóztatás” vicces módja lenne annak, hogy elhozza az anyját egy meglepetésbulira. Grant, akinek fogalma sem volt, hogy egy anya, aki egész életét azzal tölti, hogy a másik cipője leesik, mindig a legrosszabbat feltételezi, amikor egy rendőr kopog az ajtaján.

Véletlenül a legmélyebb elképzelhető pszichológiai kínzásnak tettek ki.

A lehullott konfetti között térdeltem a padlón, ziháltam, a kezem a mellkasomhoz kapott, és vártam, hogy valaki végre megerősítse a rémálmot.

– Anya – mondta Mark remegő hangon, könnyek gyűltek a szemébe, ahogy a bűntudat elöntötte. – Anya, figyelj rám. Lélegezz. Grant nem halt meg.

„Hallottam a szirénákat!” – sikítottam. „Nem kapott levegőt!”

„Anya, kérlek” – könyörgött Sarah, megragadva a kezeimet, és szorosan tartva őket. „Nézz rám! Nézz rám! Grant él. Jól van.”

„Akkor hol van?” – kérdeztem zihálva. „Ha él, hol van a fiam?!”

A tornaterem túlsó oldalán lévő öltözőkhöz vezető sötét folyosóról egy hang törte meg a feszült csendet.

Katt. Katt. Katt

Bőr munkacipők nehéz, ritmikus hangja visszhangzott a keményfán.

Mindenki megfordult a szobában.

Egy magas sziluett lépett ki az árnyékból, és lassan besétált a tornaterem ragyogó fényeibe.

5. fejezet: A kék vonal

Tíz méterre tőlem megállt.

Homályos, könnyes szemekkel bámultam rá, az agyam küzdött a kép feldolgozásával.

Grant volt az. Nem vérzett. Nem volt bilincsben. Nem volt hullazsákban.

Egyenesen állt, kiegyenesített vállakkal, a Fort Wayne-i Rendőrkapitányság ropogósra vasalt, makulátlan sötétkék egyenruháját viselte. Fekete csizmája ragyogóan csillogott a tornaterem lámpái alatt. Egy erős öv volt a dereka körül. Mellkasán egy ezüst jelvény csillogott, tökéletesen megvilágítva a fényt. A bal mellzsebe fölött pedig egy ezüst névtábla lógott.

HENDERSON

Tíz gyötrelmes másodpercig senki sem mozdult. Az egész szoba lélegzet-visszafojtva figyelte a helyzetet.

Grant általában kócos és ápolatlan haja most szépen, katonai stílusúra volt fésülve. Idősebbnek látszott. Zseniálisnak. Férfiasnak tűnt.

Lenézett rám, ahogy a földön térdeltem, és büszke testtartása megingott. Látta a vörös, duzzadt szemeimet. Látta a puszta rettegést, ami még mindig vibrált bennem. Látta a padlón heverő gyűrött cetlit.

– Anya… – suttogta Grant elcsukló hangon. – Ó, Istenem. Anya, annyira sajnálom.

Elpattant a szervezetemben az adrenalin. A bénító rettegés azonnal izzó, robbanásszerű dührohammá változott, amit teljes mértékben a légzés feletti elsöprő megkönnyebbülés táplált.

Feltápászkodtam. Sarah megpróbált visszatartani, de eltoltam magam mellette. Egyenesen a fiamhoz indultam, aki fölém tornyosult, a törvény esküdt tisztviselője.

Felemeltem a jobb kezem, és erősen rácsaptam a bal vállára.

Csattanás

– Aú! – Grant összerezzent, és hátralépett.

„Te ostoba, vakmerő fiú!” – sikítottam, és ismét a vállára ütöttem, öklömmel a kevlár mellényét csaptam. „Halálra rémítettél! Azt hittem, meghaltál! Azt hittem, megöltél valakit! Hogy tehetted ezt velem?!”

– Tudom, tudom! – könyörgött Grant, megadóan felemelve a kezét, könnyek szöktek a szemébe. – Nem gondoltam volna, anya! Bocsánat, annyira hülye vagyok, csak… meg akartalak lepni…

Még egyszer utoljára megütöttem, teljesen lemerülve az energiámból. Aztán egy hangos, kínzó zokogás kíséretében átkaroltam a nyakát, és az arcom a mellkasába temettem.

Grant elkapott. Erős, izmos karjai átöleltek, kissé felemeltek a lábamról. Arcát a hajamba temette, és olyan szorosan ölelt magához, mint még soha életében. Reszketett, és ugyanolyan hevesen sírt, mint én.

„Itt vagyok, anya” – zokogta a vállamba. „Itt vagyok. Biztonságban vagyok. Nagyon sajnálom.”

Kapaszkodtam az egyenruhájába, éreztem, ahogy a jelvénye hideg féme az arcomhoz nyomódik. Valódi volt. Ő igazi volt.