A szobalány felmondott a kastélyban… de a milliomos rájött, miért hagyta ott a házat.

1. RÉSZ

– Nem fogok utazni, uram. Végleg elmegyek.

Elena a reggelije mellé tette a házkulcsokat, és felvette a kis barna bőröndjét. Cukor nélkül főzte a kávét, felvágta a papayát, és kinyitotta a kerti ablakot, ahogy majdnem nyolc éve minden reggel tette.

Aztán eltitkolta a lemondását.

Arturo Beltrán először a papírra, majd a bőröndre nézett.

– Valaki tett veled valamit?

– Nem, uram.

– Akkor miért mész el?

Elena addig szorította a fogantyút, amíg kifehéredtek az ujjpercei.

– Jobb így.

Ez a válasz nem volt rá jellemző.

Elena 52 éves volt, és nyugodtan oldotta meg a problémákat. Ha csőtörés történt, ő kereste a vízvezetékszerelőt. Ha a kertész nem volt jelen, tudatta vele. Ha valami igazságtalannak tűnt számára, tisztelettudóan, de közvetlenül közölte.

Azonban azon a reggelen nem tudott a szemébe nézni.

Artúr felkelt.

– Beszélhetünk a fizetéséről, a munkaidejéről…

– Nincs szükségem fizetésemelésre.

A mondat túl gyorsan jött ki.

Elena lehajtotta a fejét, zavarba jött a hangnemtől.

– Bocsánat. Már mindent elrendeztem. A vérnyomáscsökkentője a szokásos fiókjában van. Santiago kabátja még mindig a tisztítóban van. A nyugta a telefonon van.

Arturo furcsa kellemetlenséget érzett. A lány apróságokat sorolt ​​fel, amelyek életben tartják, és Arturo sosem állt meg azon gondolkodni, hogy ki tartja fenn ezeket.

– Legalább azt megmondanád, hová mész?

—Guadalajarán kívül dolgozni.

– És a fiad?

Elena mozdulatlan maradt.

Csak egy másodperc telt el, de Arturo látta.

– A fiam jól lesz.

Elbúcsúzott, mielőtt a férfi bármi mást kérdezhetett volna.

Martín, a sofőr, elkísérte a kapuig. Arturo az asztalnál maradt, és a kulcsokat nézegette.

A kávé kezdett kihűlni.

Emlékezett Elena első hetére abban a házban. A felesége, Isabel, beteg volt, és alig tudott felkelni. Elena néhány napra munkát keresve érkezett, és végül ő lett az a személy, aki tudta, mikor van szükség csendre és mikor egy forró levesre.

Aztán Izabella meghalt.

Arturo bezárkózott a céghez. Fia, Santiago, aki akkoriban 14 éves volt, abbahagyta a beszédet étkezés közben, és elkezdte lógni az iskolából.

Elena volt az, aki egy este vele ült a lépcsőn.

Arturo sosem tudta pontosan, mit mond. Csak arra emlékezett, hogy hónapok óta először hallotta a fia sírását anélkül, hogy a fiú megpróbált volna elbújni.

Attól kezdve Santiago mindig felhívta, valahányszor problémája akadt.

Arturo viszont felhívta, ha nem talált inget.

Dél körül csörgött a telefon.

– Uram – mondta Martin –, Doña Elena egy borítékot hagyott a kocsiban. Az egyik sarka elszakadt. Azt hiszem, kiesett a táskájából.

– Hozd ide nekem.

Arturo egy magánkórház logóját látta, és a nyíláson keresztül egy összehajtott papírlapot. Kihúzta, arra gondolva, hogy talán egy időpontot kell átütemeznie.

Később megbánta, hogy elolvasta.

A beteg neve Daniel Herrera volt, 24 éves volt és műtétre szorult. Volt egy fix összeg: 268 000 peso.

A dokumentumok között támogatási kérelmeket, számlákat és egy papírdarabot talált, amelyen Elena kézzel végzett számításokat.

Hűtőszekrény eladása: 2300.

Szomszédkölcsön: 1500.

Megtakarítás: 11 800.

Alatta egy szám volt többször bekarikázva.

Még szinte minden hiányzott.

Arturo felvette a telefont.

Elena nem vette fel sem az első, sem a második hívást.

Percekkel később megérkezett az üzenet:

„Kérem, tartsa meg nekem a borítékot. Küldök valakit, hogy elvigye. Ne próbálja meg megoldani ezt, Arturo úr. Magamnak kell megcsinálnom.”

Újra elolvasta ezeket a szavakat.

Ahogy leszállt az est, Santiago hazaért és Elenát kereste.

Arturo közölte vele, hogy lemondott.

– Elengedted anélkül, hogy tudtad volna, mi történik?

– Megpróbáltam megkérdezni tőle.

– Ma? Vagy valamikor ma előtte?

Artúr nem válaszolt.

Santiago meglátta az asztalon lévő számlákat, és lassan leült.

–Daniel néhány hete jött érte. Nagyon sápadtnak tűnt. A nő azt mondta, hogy fáradt.

Arturo emlékezett azokra a délutánokra, amikor Elena egy órával korábban kérte, hogy elmehessen.

Mindig ugyanazt a választ adta: „Feltéve, hogy mindent előkészítve hagysz.”

Sosem kérdeztem meg, hogy miért.

Másnap reggel írt neki, hogy engedélyt kérjen a boríték kézbesítésére.

Ezúttal Elena válaszolt.

„Jöhetsz. De pénzt ne hozz magaddal.”

2. RÉSZ

Elena háza Tlaquepaque egy keskeny utcájában állt, egy kerékpárjavító műhely és egy rozsdás függönnyel ellátott bolt között.

Arturo kísérő és ajándékok nélkül érkezett.

Ugyanazt a kötényt viselte, amivel a szabadnapjain tortillákat sütött.

A nappaliban egy üres hely volt ott, ahol korábban a hűtőszekrény volt. Arturo felismerte a falon hagyott egyértelmű nyomról.

Átadta neki a borítékot.

– Nem kellett volna elolvasnom. Elnézést kérek.

Elena két kézzel fogadta el.

– Már olvasta is.

-Igen.

Félreállt, hogy beengedje.

Az asztalon Daniel fényképe hevert villanyszerelői egyenruhában. Mosolygott, és egy oklevelet tartott a kezében. Arturo emlékezett rá, hogy aláírta az engedélyező szelvényt, amelyen Elena részt vehetett az ünnepségen.

Nem emlékeztem, hogy megkérdeztem tőle, hogy ment.

—Hol van?

– Kórházban van. Tegnap vették fel.

Elena hangja elvesztette erejét.

Elmagyarázta, hogy Daniel hetek óta rosszul érzi magát. Először azt hitték, kimerültség. Aztán jöttek a vizsgálatok, a konzultációk, és a hír, hogy egy olyan beavatkozásra van szüksége, amit már nem halogathatnak.